Gondolj bele, mennyire gyakran hallunk arról, hogy a magány „egyszerűen csak” az egyedüllét állapota, vagy hogy a megoldás pusztán több program és közösségi esemény szervezése. Valójában azonban a magány mögött jóval összetettebb – és erősen pszichológiai – folyamatok húzódnak meg. A „The Psychology of Loneliness: Why it matters and what we can do” című jelentés (Campaign to End Loneliness, 2020) világosan rámutat, hogy a krónikus magány leküzdéséhez nem elég a társas támogatás, ha a háttérben lévő belső akadályok változatlanok maradnak. Ebben a cikkben összefoglalom a jelentés főbb következtetéseit és hozzáfűzöm saját tapasztalataimat is, mint pszichológiai témákkal foglalkozó blogger, „pszichiáter-stílusban” gondolkodó szakember és marketingszemléletű menedzser, aki hisz a társas kapcsolatok, az önbecsülés és a személyiségfejlődés erejében.

Ahogyan a koronavírus-járvány rávilágított, a magány sokkal több annál, mint egyszerű „elszigeteltség.” Gyakran láthatatlan lelki tényezők erősítik fel, és ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy egyesek nehezebben tudjanak kiszakadni a társas izolációból. Pedig hiába állnának rendelkezésre közösségi lehetőségek, ha a belső pszichológiai gátak (például önértékelési problémák, negatív hiedelmek) továbbra is erőteljesen működnek. Nézzük meg, milyen típusai vannak a magánynak, és miért fontos, hogy ne csak a külső körülményeket, hanem a belső folyamatokat is felismerjük és kezeljük.

Mi is a magány?

A pszichológiai szakirodalomban a magányt gyakran úgy definiáljuk, hogy valakinek a megélt társas kapcsolatai nem felelnek meg annak a mennyiségi vagy minőségi igénynek, amire vágyik. Ez azt jelenti, hogy a magány egy szubjektív érzés, amely nem feltétlenül függ attól, hány ember veszi körül az illetőt. Sokszor egy látszólag pezsgő társasági életet élő ember is érezhet mély magányt, míg valaki, aki kevesebb kapcsolattal rendelkezik, mégsem tapasztal negatív izolációs érzéseket (Perlman & Peplau, 1981).

Három jellemző típust szoktak megkülönböztetni (Weiss, 1973):

• Szociális magány: ha valaki a kiterjedt baráti vagy ismerősi kör hiányát szenvedi meg. Gyakran úgy érzi, nincs „bandája”, és nem tud kivel közös programokat csinálni.
• Érzelmi magány: amikor vannak ugyan kapcsolatok, de hiányzik az a bizalmi, támogató, mély érzelmi kötődés, amire a személy vágyik. Kívülről úgy tűnhet, nincs egyedül, mégis magányos, mert érzelmileg nincs senki igazán közel hozzá.
• Egzisztenciális magány: komoly életkríziseknél – mint egy súlyos betegség vagy trauma – fellépő mély elkülönülés-érzés a világtól és önmagunktól is. Ebben az állapotban az ember egyfajta kozmikus, létbeli elszigeteltséget él meg, amelyet még nehezebb kívülről „megtörni”.

Ezek a kategóriák gyakran összemosódnak, és többnyire egy krónikus magány hosszabb távon már az önbizalmat és az érzelmi stabilitást is aláássa. A magányra jellemző egyfajta ördögi kör: minél magányosabbnak érzed magad, annál kevésbé mersz nyitni mások felé, ezáltal a helyzet fokozódik (Cacioppo & Hawkley, 2009).

Belső, lelki folyamatok a magány mögött

Közkeletű elképzelés, hogy a magányt főleg külső tényezők (pl. idős korban megfogyatkozó család, anyagi nehézségek, egyedül élés) okozzák. Bár ezek kétségtelenül fontos szerepet játszanak, a pszichológiai kutatások szerint legalább ilyen lényegesek az egyéni hiedelmek, gondolkodási sémák és érzelmi attitűdök (Hawkley & Cacioppo, 2010). A „The Psychology of Loneliness: Why it matters and what we can do” jelentés (Campaign to End Loneliness, 2020) is hangsúlyozza, hogy sokan, akik akár kaptak is külső támogatást vagy lehetőséget csoportokra, mégsem tudtak beilleszkedni, mert belül egyfajta blokkoló gondolkodásmód tartotta vissza őket.

Tipikusan ilyen lelki tényezők lehetnek:

• Félelem és szorongás: túlzott aggodás az elutasítástól, attól, hogy „kinevetnek” vagy „nem fogadnak el”.
• Szégyenérzet és önbizalomhiány: a magányossá vált ember „kisebbrendűnek” érezheti magát, és úgy gondolja, nem tud semmi értéket adni másoknak.
• Torz észlelés: a társas helyzeteket veszélyesnek, kritikusnak, ellenségesnek értékeli, akkor is, ha valójában nem azok. Hajlamos mindenhonnan negatív visszajelzést várni (Jones et al., 2011).
• Visszahúzódás: a fentiek eredményeként fokozatosan elszigeteli magát, kevesebb gesztust tesz a kapcsolatteremtésre. Így reálisan is csökken a pozitív társas élmények lehetősége.

„Amikor elkezdtem magányosnak érezni magam, úgy gondoltam, senki nem kíváncsi rám. Minél inkább bezárkóztam, annál magányosabb lettem. Végül pedig megerősítve láttam az érzésemet, hogy tényleg senki nem törődik velem.” (Felhasználói beszámoló, C. P., 2021)

Ezt a spirált pszichológiai eszközökkel meg lehet törni. Például a kognitív-viselkedésterápia (CBT) segít azonosítani a maladaptív gondolkodási sémákat és reálisabb, építő jellegű gondolatokkal helyettesíteni őket (Beck, 2011). Így elindulhat az a pozitív folyamat, melyben a régi „nem vagyok fontos” hiedelmeket lassan felváltják a „lehet, hogy mégis kíváncsiak rám” és „nem is vagyok olyan tehetetlen” jellegű önmegerősítések.

Milyen személyiségjegyek befolyásolják a magányra való hajlamot?

A személyiség kutatások (lásd: Big Five modell, Costa & McCrae, 1992) szerint a magány hajlama erősebben megjelenhet bizonyos személyiségvonásoknál. Például a magas neuroticizmus (ingerlékenység, érzelmi instabilitás) nagyobb kockázati tényező, hiszen ezek az emberek érzékenyebbek a kudarcokra, az elutasításra, és gyakrabban értelmezhetik negatívan a társas szituációkat (Hutteman et al., 2015). Ezzel szemben az extrovertáltabb, barátságosabb, nyitottabb személyek könnyebben lépnek kapcsolatba másokkal, és így rugalmasabban kezelhetik a magány rövid távú hullámait. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az introvertáltság nem egyenlő a magányossággal – sok introvertált embernek van kevés, de mélyen támogató kapcsolata, és ezzel tökéletesen elégedett.

A családi háttér és a korábbi traumák is szerepet játszhatnak: ha valaki gyermekként érzelmi bizonytalanságot, bántalmazást vagy elhanyagolást élt át, később nagyobb valószínűséggel alakul ki nála a krónikus magány, mert az emberi kapcsolatok alapjaiban sérültek (Laporte et al., 2018). Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne változtatni, de valószínűleg nagyobb terápiás és önismereti munkát kíván.

A magány és a depresszió, szorongás kölcsönhatása

A magány nem egyformán betegség, de erősen összefügg olyan mentális problémákkal, mint a depresszió és a szorongás. Több hosszú távú tanulmány (Holt-Lunstad et al., 2015) kimutatta, hogy a társas izoláció és a magány növeli a depresszió kockázatát, míg a depresszióban szenvedők gyakrabban zárkóznak el társas helyzetek elől, így könnyebben válnak magányossá. Ez egy önmagát erősítő kör, amit szakember segítségével lehet a leghatékonyabban megszakítani.

Pszichológiai megközelítések a magány enyhítésére

Szerintem az egyik legelőremutatóbb fejlemény, hogy a „The Psychology of Loneliness” jelentés nyomán már nemcsak arról beszélünk, hogy szervezzünk több kisközösségi eseményt, hanem arról is, hogyan lehet a lélektani tényezőkre célzottan hatni. Három ilyen fontos irányvonalat emelnék ki: a kognitív-viselkedésterápiát (CBT), a mindfulness gyakorlatokat és a pozitív pszichológiát.

Kognitív-viselkedésterápia (CBT)

A CBT alapgondolata, hogy a gondolatok, érzelmek és viselkedések körkörösen hatnak egymásra. A magány esetében a terapeuta arra fókuszál, hogy azonosítsa a negatív automatizmusokat (pl. „Engem mindenki elhagy.”), majd ezeket reálisabb alternatívákkal helyettesítse (David, Cristea & Hofmann, 2018). Például egy katasztrofizáló gondolatot („Ha nem veszik fel a telefont, akkor bizonyára utálnak”) át lehet alakítani olyasmivé, hogy „Lehet, hogy csak elfoglalt. Máskor is kereshetem, vagy üzenetet hagyhatok.” Ez elsőre banálisnak tűnhet, de a krónikus magányban élő ember számára egy ilyen kognitív átkeretezés új perspektívákat nyithat. Hosszabb távon ezek a kis lépések javítják a viselkedést (mer többször próbálkozni, emberek között mutatkozni), ami viszont pozitívabb visszajelzéseket hozhat, és így beindulhat a pozitív spirál.

Mindfulness

A mindfulness (tudatos jelenlét) arra tanít, hogy figyeld meg az érzéseidet, gondolataidat, de ne azonosulj velük kritikátlanul. Ha folyton visszatérő negatív gondolati hullámok jönnek („úgysem vagyok elég jó”), a mindfulness segíthet észrevenni: „Most ez a gondolat jelenik meg, de ez nem feltétlenül igaz, és el is fog múlni.” (Kabat-Zinn, 2005). Ezek a technikák (például légzésfigyelés, testpásztázás) csökkentik a túlzott aggódást, segítenek átkeretezni a belső monológot. Így a magányos ember nem fullad bele a negativitásba, hanem egy lépés távolságot tud tartani tőle, és ezzel szabaddá válhat a cselekvésre, változtatásra.

Pozitív pszichológia

A pozitív pszichológia (Seligman & Csíkszentmihályi, 2000) nem elsősorban a problémákon rágódik, hanem arra keresi a választ, hogyan lehetünk elégedettebbek, boldogabbak. A PERMA-modell (Positive Emotions, Engagement, Relationships, Meaning, Achievement) szerint a tartós jóllét öt pilléren nyugszik (Seligman, 2011). Magány esetében különösen a pozitív érzelmek felidézése és a kapcsolatok tudatos ápolása kaphat hangsúlyt, de az is fontos, hogy legyen célunk, érzelmi értelemben vett kiteljesedésünk. Például egy magányos idősebb ember, aki naplót vezet a hálaérzéseiről, vagy megfogadja, hogy minden héten felhív egy régi ismerőst, már ezzel is apró, de lényeges pozitív változásokat tud elindítani (Emmons & McCullough, 2003).

Hogyan építhetjük be mindezt a magány kezelési stratégiáiba?

Különböző szinteken szükséges a beavatkozás. A „The Psychology of Loneliness” jelentés (Campaign to End Loneliness, 2020) három fő irányvonalat említ: társadalmi szintű kampányok, szervezeti szintű szolgáltatások átalakítása és egyéni pszichológiai támogatás.

1. Társadalmi szintű kampányok

Olyan kampányokról van szó, mint például a #LetsTalkLoneliness az Egyesült Királyságban, amelynek célja, hogy lebontsa a magányt övező szégyent és megbélyegzést, és normalizálja a róla való párbeszédet. Fontos azonban, hogy ne csak arról szóljon, hogy „több csoportot kell szervezni”, hanem a pszichológiai tényezőket is hangsúlyozza. Például mutasson be önsegítő módszereket, egyszerű stresszkezelő technikákat, és bátorítsa az embereket, hogy merjenek segítséget kérni (Green & King, 2017).

• Hangsúlyozni, hogy a magány nem gyengeség vagy „szégyen”, hanem bármelyikünkkel előforduló emberi érzés.
• Reális tanácsokat adni, miként lehet kicsi, de konkrét lépésekben felvenni valakivel a kapcsolatot.
• Megmutatni, hogy a magány (különösen időskorban) sokszor krónikussá válhat, és ilyenkor profi segítség is kellhet.

2. Szervezeti szint: átgondolt klubok, csoportok és szolgáltatások

Rengeteg közösségi program, nyugdíjasklub, egyesület már kiváló keretet kínál, de gyakran előfordul, hogy a krónikusan magányos emberek mégsem tudnak beilleszkedni. Miért? Mert ott ülnek ugyan, de belül iszonyú szorongást éreznek, félnek megszólalni, vagy tartanak attól, hogy elutasítják őket. Ezért érdemes a programok vezetőinek olyan készségeket tanulniuk, amelyek segítenek a belső gátak oldásában. Például:

• Kisebb, biztonságosabb létszámú csoportok – így könnyebb megszólalni, csökken a félelem a megszégyenüléstől.
• Barátságos fogadtatás – valaki legyen, aki „köszöntőként” üdvözöl minden új résztvevőt, megkérdezi, hogy érzi magát, segít bekapcsolódni a beszélgetésbe.
• Képzett moderátorok – akik tudnak az alapvető pszichológiai tényezőkről (pl. szorongás, önbecsülés, gyász), és nem lepődnek meg, ha valaki nehezebben nyílik meg.
• Elérhető szakmai kapcsolódási pont – ha kiderül, hogy valaki valóban komoly lelki teherrel küzd, legyen meg a lehetőség, hogy irányítottan segítséget kapjon (pl. pszichológus, tanácsadó felkeresése).

Egyúttal a „szociális receptfelírás” (social prescribing) programokban kulcsfontosságú lehet, hogy a link worker-ek – akik az időseket a megfelelő klubokhoz, közösségekhez irányítják – maga is értsen a magány pszichológiájához (Drinkwater et al., 2019). Ha csak adminisztratívan adja a kezüket a csoportokra, de nem látja a mélyebb félelmeket, lehet, hogy nem tudja segíteni az ottani beilleszkedést.

3. Egyéni szint: célzott terápia és lelki támogatás

Van egy csoport, akiknek a magánya krónikussá vált, és már évek óta fennáll. Ráadásul gyakran társul hozzájuk depresszió, szorongás vagy gyász. Ilyenkor nem elég a közösségi program vagy egy barátságos kávézó. Mélyebb, egyénre szabott pszichológiai beavatkozás szükséges. Például:

• CBT – a negatív hiedelmek feltárására és a viselkedés aktiválására.
• Mindfulness-alapú stresszcsökkentés – hogy ne uralkodjon el a reménytelenség, és enyhítse az önvádat.
• Pozitív pszichológiai gyakorlatok – mint a hála-napló, a sikerélmények tudatosítása, célok kitűzése.

Az Egyesült Királyságban működő IAPT (Improving Access to Psychological Therapies) program pont azzal a céllal indult, hogy nagyobb körben is elérhetővé tegye a mentálhigiénés szolgáltatásokat. Mégis a statisztikák szerint az idősebb emberek kisebb arányban jelentkeznek ezekre, sokszor a generációs beidegződések miatt („nem panaszkodunk, megoldjuk egyedül”). Márpedig a tapasztalatok (Wang et al., 2019) azt mutatják, hogy az idősebbek is ugyanúgy profitálhatnak a CBT-ből vagy más terápiás formákból.

Példák a gyakorlatból

• Befogadó csoportok: A Leicester Ageing Together projektben dél-ázsiai nők számára szerveztek olyan klubot, ahol kultúrában és nyelvben jártas vezető fogadta őket. Ez megkönnyítette, hogy a résztvevők nyíltan beszéljenek a magánnyal és vallási meggyőződéseikkel kapcsolatos kérdésekről, így egy biztonságos környezetben oldhatták a belső blokkokat (Campaign to End Loneliness, 2020).
• „Pozitív Movement”: Olyan mozgásprogram, ahol meditációs és légzéstechnikákat is tanítanak. Nemcsak a test, hanem a lélek is fókuszba kerül: a résztvevők megtanulják megfigyelni aggályaikat, és közben támogató, csoportos légkörben erősödnek a társas kapcsolatok.
• Reconnections: Személyre szabott program, amelyben egyéni beszélgetéseket és gyakorlati segítséget (pl. ügyintézés, lakásrend) is nyújtanak. Cél a magány spiráljának megtörése úgy, hogy fokozatosan bevonják az illetőt a helyi közösségekbe. Ez az átfogó megközelítés felismeri a belső bizonytalanságot és a külső nehézségeket egyaránt.
• Gyászfeldolgozás: A Cruse Bereavement Care és ExtraCare közös programja kifejezetten azokat célozza, akiknek a magánya mélyen összefonódik a gyásszal. A vallási, kulturális meggyőződéseket is figyelembe veszik, és segítenek a veszteség feldolgozásában, hogy az érintettek ne szigetelődjenek el teljesen.

Gyakorlati javaslatok és a jövő útja

Ha a magány csökkentése a célunk, érdemes több oldalról közelíteni:

1. Nyilvános kampányok

• Mutassák meg, hogy a magány erősen kapcsolódik belső, lelki tényezőkhöz, és nem pusztán az „egyáltalán nincsenek barátaim” helyzetre kell gondolni.
• Osszanak meg tippeket a gondolkodási sémák átalakítására, az önbizalom építésére, a tudatos stresszkezelésre.
• Normalizálják a „rövid távú” magány érzését, és tegyék egyértelművé, milyen lépésekkel lehet megelőzni a krónikussá válását.

2. Szolgáltatások és csoportok

• Ne csak a programtartalmon legyen a hangsúly (pl. ebédklub, tánc, vetítés), hanem a befogadó légkör kialakításán is (üdvözlés, bemutatkozás, kiscsoportos ismerkedés).
• A „szociális receptfelírás” keretein belül a link worker-nek legyen elegendő ideje és képzése a magány pszichológiai aspektusainak felismerésére.
• Az idősek klubjait, központjait olyan szakemberek koordinálják, akik rendelkeznek alapvető lelkigondozói, tanácsadói készségekkel (pl. aktív hallgatás, empátia).

3. Fókusz a leginkább rászorulókon

• Az évek óta fennálló krónikus magány, amit gyakran depresszió, gyász vagy szorongás kísér, intenzívebb terápiás ellátást igényelhet. Ezeknek az embereknek külön segítség kell, hogy elmondhassák a problémáikat és megtanulják kezelni a belső blokkokat.
• Biztosítani kell a könnyebb hozzáférést a CBT-hez és egyéb terápiás módszerekhez (pl. IAPT, ha az adott országban létezik ilyen). Csökkenteni kell azt a stigmát, hogy „az időseknek nem kell ilyen”, vagy hogy „az ilyesmi túl drága”.
• A gyászfeldolgozó programoknak is fel kell készülniük, hogy a szeretett személy elvesztése után kialakuló magány krónikussá válhat, és ezzel pszichológiai szinten is kell dolgozni.

„A magány pszichológiai mozgatórugóit nem csak a terápiában, hanem a társadalmi kampányokban is érdemes felhasználni. Egy jól felépített üzenet – amely megérinti az érzelmeket, de utat kínál a továbblépéshez – hatalmas erővel képes motiválni az embereket.” – (Dajka Gábor, az „Online Marketing és Pszichológia” könyv szerzője)

Összefoglaló

A magány nem pusztán az egyedüllétről vagy a társas kapcsolatok hiányáról szól. Számos kutatás – többek között a „The Psychology of Loneliness: Why it matters and what we can do” (Campaign to End Loneliness, 2020) – bizonyítja, hogy a krónikus magány pszichológiai tényezők mentén alakul ki és tartósodik fenn. A negatív gondolkodási minták, az alacsony önértékelés, a szégyen és a túlzott félelmek mind-mind gátolják, hogy valaki éljen a közösségi lehetőségekkel. Ezért a megoldás sem merülhet ki annyiban, hogy több közösségi programot szervezünk.

A hatékony beavatkozásnak több szinten kell megtörténnie. Társadalmi kampányokkal lehet oldani a szégyent és felhívni a figyelmet a lelki tényezőkre. A közösségi szolgáltatásokat úgy kell kialakítani, hogy reagáljanak a belső szorongásokra, és barátságos, biztonságos légkört teremtsenek a valódi kapcsolódáshoz. Végül, aki már évek óta küzd súlyos, krónikus magánnyal, depresszióval, szorongással vagy gyásszal, annak célzott egyéni terápiára van szüksége (CBT, mindfulness, pozitív pszichológia), hogy megtörje a lefelé húzó spirált.

Természetesen mindehhez társadalmi és gazdasági források is kellenek, hiszen a közösségi központok, szociális munkások, önkéntesek rugalmas és hosszú távú működése nélkül hiába a jó szándék. Ezzel párhuzamosan fontos, hogy a mentálhigiénés szakemberek is elérhetőek legyenek az idősebb korosztálynak – le kell bontani azokat a hiedelmeket, hogy ők „már úgysem változnak” vagy hogy „az időseknek nem kell terápiára menni”.

Ha ezek a feltételek adottak, és összehangoljuk a külső (közösségi, társadalmi) és belső (pszichológiai, mentális) segítséget, akkor jelentősen csökkenthető a krónikus magány. Végső soron mindenki vágyik arra, hogy fontosnak és szerethetőnek érezze magát – a pszichológia ebben támogatást nyújthat, ha megértjük és figyelembe vesszük a magány mögött meghúzódó lelki folyamatokat.

Irodalomjegyzék (rövidített):

• Beck, J. S. (2011). Cognitive Behavior Therapy: Basics and Beyond. Guilford Press.
• Campaign to End Loneliness (2020). The Psychology of Loneliness: Why it matters and what we can do. [online] Elérhető: www.campaigntoendloneliness.org
• Cacioppo, J. T., & Hawkley, L. C. (2009). Perceived social isolation and cognition. Trends in Cognitive Sciences, 13(10), 447-454.
• Costa, P. T., & McCrae, R. R. (1992). Revised NEO Personality Inventory (NEO PI-R) and NEO Five-Factor Inventory (NEO-FFI). Psychological Assessment Resources.
• David, D., Cristea, I., & Hofmann, S. G. (2018). Why cognitive behavioral therapy is the current gold standard of psychotherapy. Frontiers in Psychiatry, 9, 4.
• Emmons, R. A., & McCullough, M. E. (2003). Counting blessings versus burdens: An experimental investigation of gratitude and subjective well-being in daily life. Journal of Personality and Social Psychology, 84(2), 377-389.
• Hawkley, L. C., & Cacioppo, J. T. (2010). Loneliness matters: a theoretical and empirical review of consequences and mechanisms. Annals of Behavioral Medicine, 40(2), 218-227.
• Holt-Lunstad, J., Smith, T. B., Baker, M., Harris, T., & Stephenson, D. (2015). Loneliness and social isolation as risk factors for mortality: a meta-analytic review. Perspectives on Psychological Science, 10(2), 227-237.
• Jones, W. H., et al. (2011). The psychology of loneliness: The next step in research? In: A. Vangelisti & D. Perlman (Eds.), The Cambridge Handbook of Personal Relationships. Cambridge University Press.
• Kabat-Zinn, J. (2005). Wherever You Go, There You Are: Mindfulness Meditation in Everyday Life. Hachette Books.
• Laporte, L., et al. (2018). Childhood adversity and depressive symptoms in adulthood: Evidence for stress sensitization in a general population sample. Journal of Psychiatric Research, 111, 1-7.
• Perlman, D., & Peplau, L. A. (1981). Toward a social psychology of loneliness. In: R. Gilmour & S. Duck (Eds.), Personal Relationships in Disorder. Academic Press.
• Seligman, M. E. P., & Csíkszentmihályi, M. (2000). Positive psychology: An introduction. American Psychologist, 55(1), 5-14.
• Seligman, M. E. P. (2011). Flourish: A visionary new understanding of happiness and well-being. Simon and Schuster.
• Weiss, R. S. (1973). Loneliness: The experience of emotional and social isolation. MIT Press.
• Wang, X., et al. (2019). Psychological therapies for depression in Chinese older adults: a systematic review and meta-analysis. International Journal of Geriatric Psychiatry, 34(10), 1486-1494.

Véleményem szerint, ha a kampányok és a közösségi programok egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a pszichés tényezőkre, akkor valóban elérhetjük, hogy az emberek ne csak pillanatnyi együttlétekkel, hanem hosszú távon is megerősített belső erőforrásokkal lépjenek ki a magányból. A marketing, a pszichológia és a társadalmi innováció összefogása ebben az esetben komoly sikereket hozhat. Megéri tehát foglalkozni azzal, ami a felszín mögött történik – a belső, szubjektív világ ugyanis kulcsfontosságú, amikor a krónikus magány leküzdéséről beszélünk.

Ha tetszett a cikk, támogasd a blogomat és vedd meg a könyvem.