A magyar forint inflációjának alakulása 1990–2025 között

A fogyasztói árak változásának üteme – közismert nevén az infláció – meghatározó gazdasági mutató, amely jelentős hatással van a lakosság életszínvonalára és a vállalkozások működésére. Jelen elemzés a magyar forint inflációjának éves alakulását tekinti át 1990-től napjainkig, bemutatva a kiemelkedően magas inflációs időszakokat és azok okait. Részletesen foglalkozunk a főbb gazdasági és politikai tényezőkkel, amelyek befolyásolták az infláció alakulását az elmúlt évtizedekben, kitérünk a Magyar Nemzeti Bank (MNB) monetáris politikájának változásaira és azok hatásaira, valamint elemezzük az infláció következményeit a reáljövedelmekre és a vállalati szférára. Megvizsgáljuk továbbá az állami intézkedések – például az árszabályozások, a rezsicsökkentés és a különadók – inflációra gyakorolt hatását. Végül nemzetközi kitekintésben összehasonlítjuk Magyarország inflációs folyamatait más európai országokéval. A mellékelt grafikon szemlélteti az éves inflációs ráták alakulását az érintett időszakban.

Az infláció történelmi alakulása (1990–2025)

A rendszerváltás utáni hiperinflációs hullám (1990-es évek eleje): A 1990-es évek elején Magyarország rendkívül magas inflációt tapasztalt a tervgazdaságról a piacgazdaságra való átmenet sokkhatásai miatt. Az államilag szabályozott árak felszabadítása és a gazdasági szerkezet átalakulása hirtelen áremelkedéseket hozott. 1990-ben közel 29%-os inflációt regisztráltak, 1991-ben pedig az éves drágulás elérte a 35%-ot . Ez a rendkívüli mértékű pénzromlás messze meghaladta a korábbi évek szintjét, és a lakosság vásárlóerejének drasztikus csökkenéséhez vezetett. 1992-ben az infláció üteme ugyan mérséklődött, de még így is 23% körül alakult . A rendszerváltást követő első évek inflációs nyomása így átlagosan évi ~25%-os volt , ami jelzi, hogy az infláció beépült a gazdasági szereplők várakozásaiba. Ebben az időszakban a kormányok számára kihívást jelentett az infláció megfékezése, mivel a szigorú antiinflációs lépések recesszióhoz és növekvő munkanélküliséghez vezettek volna .

Stabilizáció és dezinfláció a ’90-es évek közepén: Az átmeneti évek után az infláció fokozatos csökkentésére irányuló politikák következtek. 1993–1994-ben az infláció tovább mérséklődött, 1994-ben már 18,8%-ra csökkent . Ugyanakkor 1995-ben újabb sokk érte a gazdaságot: a túlzott költségvetési hiány és az ország külső egyensúlyi problémái miatt bevezetett Bokros-csomag (mely többek között a forint leértékelését és egyes ár- és adóintézkedéseket tartalmazott) ismét megugrasztotta az inflációt. 1995-ben a pénzromlás éves üteme 28,2% volt . A stabilizációs intézkedések azonban megalapozták a hosszabb távú dezinflációt: 1996-ban 23,6%, 1997-ben 18,3% volt az éves infláció – ez utóbbi érték több mint egy évtizedig a legmagasabb maradt. A ’90-es évek végére Magyarország kikerült a magas inflációs korszakból. 1998-ban az infláció 14,3%-ra, 1999-ben pedig 10%-ra csökkent , ami jelentős eredmény a korábbi évekhez képest. A dezinflációs folyamatot támogatta a jegybank óvatos monetáris politikája és a csúszó leértékelés rendszere, amely előre meghatározott ütemben gyengítette a forint árfolyamát, fokozatosan alkalmazkodva az infláció csökkenéséhez.

Inflációs trendek a 2000-es években: A 2000-es évek elején az infláció egy számjegyűvé vált, ami a gazdasági stabilizáció és az MNB új keretrendszerének sikerét tükrözte. 2001-ben az éves infláció 9,2% volt, 2002-ben pedig már 5,3%, ami addig példátlanul alacsony szintnek számított . E csökkenő trend jegyében vezette be a Magyar Nemzeti Bank 2001-ben az inflációs célkövetés rendszerét, amelynek keretében elsődleges célja az alacsony és stabil infláció fenntartása lett . A hivatalosan kitűzött inflációs cél 3% lett, melyet a jegybank évről évre igyekezett megközelíteni. 2003-ra az infláció tovább mérséklődött 4,7%-ra , azonban a következő években ismét hullámzott. 2004-ben az infláció 6,8%-ra ugrott – részben a csatlakozással járó adó- és szabályozási változások, valamint egyes támogatások kivezetése miatt –, majd 2005–2006-ban 3–4% közötti szintre állt be . 2007-ben újból emelkedés következett: az éves infláció elérte a 8,0%-ot . Ezt az ugrást elsősorban belföldi tényezők okozták: a 2006-os kormányzati megszorító csomag részeként megemelt áfa- és jövedéki adók, valamint a hatósági energiaár-emelések jelentősen növelték az árszínvonalat. 2008-ban – a globális pénzügyi válság kitörésének évében – az infláció 6,1% volt . Ebben az évben a magas olaj- és élelmiszerárak tartották viszonylag magasan a mutatót, noha az év végén a válság hatására világszerte csökkenni kezdtek az árnyomások. 2009-ben az infláció 4,2%-ra mérséklődött , ami részben a recesszió következménye: a csökkenő kereslet fékezte az árakat. Ugyanakkor a forint jelentős gyengülése és a 2009 közepén 20%-ról 25%-ra emelt áfakulcs ellensúlyozta a dezinflációs hatásokat. 2010-ben a mutató 4,9% lett – a gazdaság kilábalóban volt, és a magasabb importált infláció (az előző évi forintleértékelődés nyomán) is éreztette hatását.

Árstabilitás és alacsony infláció a 2010-es években: 2011-ben az infláció még 3,9%-on alakult , de a következő években a magyar gazdaság hosszú időre belépett az alacsony infláció korszakába. 2012-ben ugyan átmenetileg 5,7%-ra ugrott az éves ráta – ebben a 2012 januárjában 25%-ról 27%-ra emelt áfa is szerepet játszott –, ám ezután markáns csökkenés következett. 2013-ban az infláció drámaian lelassult, mindössze 1,7% volt , 2014-ben pedig – több évtized után először – enyhe defláció lépett fel, az árszínvonal 0,2%-kal csökkent az év során . 2015-ben is gyakorlatilag stagnáltak az árak (−0,1%). Ezt a rendkívül alacsony inflációs időszakot számos tényező okozta: egyrészt a globális olajár-zuhanás és az Európai Unióban tapasztalt dezinfláció visszafogta a hazai árszínvonal emelkedését, másrészt a magyar kormány rezsicsökkentés programja – a lakossági energiaárak adminisztratív csökkentése 2013–2014-ben – közvetlenül mérsékelte az inflációt . A háztartási energia árai 2013-ban 8,5%-kal, 2014-ben további 11,7%-kal estek vissza a kormányzati beavatkozás eredményeként , ami lefelé húzta az általános fogyasztói árindexet. Emellett az MNB 2013-tól jelentősen lazított monetáris politikáján (lásd később), ami azonban nem járt azonnali inflációs nyomással a visszafogott belső kereslet és a nemzetközi dezinfláció miatt.

2016-tól az infláció fokozatosan visszatért a pozitív tartományba, de továbbra is mérsékelt maradt. 2016-ban 0,4%, 2017-ben 2,4%, 2018-ban 2,8% volt az éves pénzromlás , ami közel állt az MNB 3%-os céljához. 2019-ben az infláció kissé gyorsult 3,4%-ra a dinamikus bérnövekedés és erős belső kereslet hatására. Összességében a 2010-es évek közepétől végéig Magyarországon sikerült fenntartani a viszonylag alacsony és stabil inflációt, amely európai összehasonlításban is mérsékeltnek számított.

A COVID-19 járvány és utóhatásai (2020–2021): 2020-ban, a koronavírus-járvány kirobbanásának évében az infláció 3,3% volt . Ez meglehetősen stabil szint, figyelembe véve, hogy a világjárvány súlyos gazdasági visszaesést okozott világszerte. A kereslet bizonyos szektorokban összeomlott, ami dezinflációs hatást gyakorolt, ugyanakkor egyes termékeknél (pl. élelmiszerek, egészségügyi termékek) kínálati zavarok léptek fel. A magyar kormány és jegybank válságkezelő lépései – mint a kamatcsökkentés és a hitelmoratórium – valamint a nemzetközi nyersanyagárak mérséklődése hozzájárultak ahhoz, hogy az infláció nem szökött fel. 2021-ben azonban, a gazdaság újraindulásával együtt, az infláció már 5,1%-ra emelkedett . A növekedést részben a pandémia utáni keresletélénkülés és ellátási szűk keresztmetszetek, részben pedig belföldi tényezők okozták. A jelentős bérkiáramlás és kormányzati juttatások (pl. adó-visszatérítés, nyugdíjprémium) élénkítették a fogyasztást. Világszerte megjelentek az inflációs nyomások 2021-ben, és Magyarország sem volt kivétel – sőt, a hazai infláció meghaladta az uniós átlagot ebben az évben is.

Rekordmagas infláció a háború és energiaválság idején (2022–2023): 2022-ben az infláció drámai emelkedésnek indult: éves átlagban 14,5%-ra ugrott , amire 25 éve nem volt példa Magyarországon. Utoljára 1997-ben mértek ennél magasabb éves pénzromlást (akkor 18,3%-ot) . A 2022-es inflációs sokk hátterében több tényező együttállása húzódott: a globális ellátási láncok zavarai a COVID-időszak után még jelen voltak, ezt megfejelte az orosz–ukrán háború kitörése, amely felhajtotta az energia- és nyersanyagárakat . Emellett 2022 elején jelentős kormányzati transzferek történtek (pl. adó-visszatérítés a családoknak, 13. havi nyugdíj visszaállítása, minimálbér-emelés), amelyek fokozták a belső keresletet . A forint árfolyama 2022 során történelmi mélypontokra gyengült (az euróhoz képest), ami tovább növelte az importált termékek árát. Mindezek eredőjeként 2022 második felében az infláció már kétszámjegyűre gyorsult; 2022 végére az élelmiszer-infláció megközelítette az 50%-ot is a nemzetközi módszertan szerint .

2023 elején a fogyasztói árak további gyorsulással 25% feletti ütemben emelkedtek éves összevetésben, ami akkor a legmagasabb infláció volt az Európai Unióban . 2023 januárjában a pénzromlás tetőzött – a KSH adatai szerint mintegy 25,7% volt az infláció mértéke az előző év azonos hónapjához képest, míg az Eurostat módszertana 26,2%-ot mutatott, szemben az EU átlagos ~10%-os inflációjával . Ezt követően lassú dezinfláció indult: a bázishatások megjelenésével és a kereslet visszaesésével a havi árindexek növekedése fokozatosan mérséklődött. Az első fél évben ugyan még tartósan 20% felett maradt az éves index, de 2023 őszére a magyar infláció két év után először egy számjegyűre csökkent . Az év végére az árak emelkedési üteme jelentősen lefékeződött: 2023 decemberében már csak 5,5%-kal voltak magasabbak az árak, mint egy évvel korábban . 2023 egészében a fogyasztói árak átlagosan 17,6%-kal emelkedtek az előző évhez viszonyítva, ami több mint harmincéves rekordot jelentett (1996 óta nem látott szint) . Az infláció csökkenéséhez 2023 második felében hozzájárult az energiahordozók világpiaci árának mérséklődése, a háztartási energiaár-szabályozás módosításainak hatása (ld. később), a lakossági fogyasztás visszafogottsága, valamint a Magyar Nemzeti Bank szigorú monetáris politikája. 2023 végére Magyarország kikerült az EU inflációs rangsorának éléről, de az átlagos árszínvonal-emelkedés így is meghaladta a legtöbb uniós országét.

Kitekintés 2024 elejére: 2024 januárjára az infláció tovább mérséklődött, mindössze 3,8% volt a pénzromlás üteme éves alapon . Ez hatalmas fordulatot jelentett a megelőző év azonos időszakához képest, és jelzi, hogy a 2022–2023-as inflációs válságot sikerült megtörni. A dezinfláció részben a 2023-ban alkalmazott szigorú jegybanki kamatpolitikának, részben a bázishatásoknak és a nemzetközi energia- és nyersanyagárak normalizálódásának köszönhető. Ugyanakkor az infláció 2024-ben továbbra is a jegybanki cél felett alakul, és az árstabilitás tartós megszilárdítása kihívást jelent – különös tekintettel az élelmiszerárak és a szolgáltatások áremelkedésére, amelyek még mindig az átlag feletti ütemet mutatnak.

Az infláció alakulását befolyásoló főbb tényezők

Az inflációs folyamatokat az elmúlt évtizedekben számos gazdasági és politikai tényező alakította. Az alábbiakban összefoglaljuk a legfontosabb hatótényezőket és azok időbeli megjelenését.

• Gazdasági szerkezetváltás és árliberalizáció: A ’90-es évek eleji hiperinfláció fő oka az államilag szabályozott árak felszabadítása és a támogatások megszüntetése volt. A rendszerváltás után a piaci mechanizmusok érvényesülése azt eredményezte, hogy számos termék és szolgáltatás ára hirtelen a korábbi adminisztratív szintek többszörösére emelkedett. Emellett a szovjet piac összeomlása és a gazdasági visszaesés miatti termeléscsökkenés kínálati oldali szűkösséget okozott, ami szintén felfelé hajtotta az árakat. A magas infláció ezekben az években mintegy “beépült” a vállalkozók és fogyasztók várakozásaiba, vagyis mindenki további áremelkedésekre számított , ami önmagát erősítő folyamattá válhatott.

• Költségvetési és fiskális folyamatok: A kormányzatok fiskális politikája szintén nagy hatással volt az inflációra. Ha a költségvetés tartósan túlzott keresletet generál a gazdaságban (pl. nagy deficit finanszírozása jegybanki pénzkibocsátással, populista juttatások választási években), az növeli az inflációs nyomást. Például 2002-ben a jelentős közszféra-béremelések és jóléti kiadások növekedése erőteljes belső keresletet támasztott, ami megnehezítette az infláció további csökkentését. Hasonlóan 2022 elején – választási év lévén – a fiskális ösztönzők (adó-visszatérítések, prémiumok) is hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzromlás “ránézett” felfelé . A túlzott kereslet oldali nyomás mindig is nehezítette az árstabilitás fenntartását. Ugyanakkor ellenpélda a 2006-os konvergenciaprogram időszaka: ekkor a kormány megszorító intézkedései (adóemelések, kiadáscsökkentések) éppenséggel növelték az inflációt rövid távon (2007-ben), még ha hosszabb távon stabilizálták is a makrogazdasági egyensúlyt.

• Valutaárfolyam és külső gazdasági egyensúly: A forint árfolyamának alakulása kiemelten fontos inflációs tényező egy kis, nyitott gazdaságban. A forint leértékelődése (gyengülése) drágítja az importtermékeket – ideértve az energiahordozókat, nyersanyagokat és a fogyasztási cikkeket –, ami importált inflációt gerjeszt. Az 1990-es években a jegybank tudatosan alkalmazott egy csúszó leértékelési mechanizmust, amely havonta kis mértékben engedte gyengülni a forintot. Ez kezdetben magas, de kontrollált inflációt eredményezett, majd a leértékelés ütemének fokozatos csökkentésével segítette az infláció leszorítását. 2008-ban a globális válság során a forint hirtelen gyengülése (az euró árfolyamának 250 Ft-ról 300 Ft fölé ugrása) szintén inflációs nyomást generált a következő években, ellensúlyozva a recesszió dezinflációs hatását. 2022-ben a forint történelmi gyengülése (egy ponton 430 Ft/EUR fölé) érezhetően meglökte az árakat: a dráguló import energia és alapanyagok gyorsan beépültek a fogyasztói árakba. A külső egyensúlyhiányok (magas folyó fizetési mérleg hiány) és a befektetői aggodalmak is nyomást helyeztek a forintra, ami tartósan magasabb infláció formájában jelent meg.

• Globális árupiaci hatások és válságok: Magyarország gazdasága nyitott, így a nemzetközi folyamatok is jelentősen befolyásolják az inflációt. A nyersanyagok és energiahordozók világpiaci ára közvetlen hatást gyakorol az árszínvonalra. Amikor például az olaj világpiaci ára megugrott 2007–2008-ban, az üzemanyagok és szállítás drágulása révén a hazai infláció is magasabb lett. 2011–2012-ben a gabona- és élelmiszerárak globális emelkedése a magyar élelmiszer-inflációt hajtotta fel. 2020-ban a világjárvány sokkja kezdetben olajár-összeomlást hozott, ami lefelé húzta az inflációt, de 2021-ben a gyors keresleti élénkülés és szállítási nehézségek miatt világszerte áruhiány és áremelkedés kezdődött. 2022-ben a háború miatti energiaválság tipikus példája annak, hogyan képes egy globális ársokk egy kis ország inflációját elszabadítani. Magyarország különösen kitett volt az import földgáz árának, ami tízszeresére is nőtt 2022 során, s bár a lakossági árakat állami beavatkozás mérsékelte (ld. rezsicsökkentés módosítása), a vállalati energiaárak robbanása számos termék és szolgáltatás árában megjelent. Emellett a 2022 nyári súlyos aszály miatt gyengébb hazai mezőgazdasági termés is hozzájárult az élelmiszer-infláció további emelkedéséhez . Látható, hogy a külső sokkok – legyenek azok pénzügyi válságok, világjárványok vagy geopolitikai konfliktusok – gyakran közvetlenül és erőteljesen éreztetik hatásukat a belföldi árakban.

• Inflációs várakozások és vállalati magatartás: Az infláció tartósságát nagyban befolyásolja, hogy a gazdasági szereplők mit várnak a jövőben. Ha a lakosság és a vállalatok tartósan magas inflációra számítanak, akkor áraikat és bérköveteléseiket is ehhez igazítják, ami önmagát erősítő spirálhoz vezethet. Magyarországon a ’90-es évek elején és közepén az indexálás gyakorlata (bérek, nyugdíjak automatikus emelése az inflációhoz kötve) nehezítette a dezinflációt. Az MNB inflációs célkövetése pont azt célozta, hogy horgonyozza az inflációs várakozásokat egy alacsony szinten. Ugyanakkor előfordulhat olyan helyzet, amikor a vállalatok – különösen oligopol piaci struktúrában – az inflációs környezetet kihasználva a költségeknél nagyobb mértékben emelnek árat, növelve a profitmarzsukat. Az MNB értékelése szerint 2022 második felében és 2023-ban részben “profitvezérelt infláció” jelent meg Magyarországon , azaz az árak gyorsabban nőttek, mint amit a puszta költségnövekedés indokolt volna. Ezt támasztja alá, hogy például az élelmiszer-kiskereskedelemben 2023-ban átlagosan 15% feletti árrést realizáltak a cégek , ami arra utal, hogy a kereskedők a megnövekedett adók és árstop miatti veszteségeiket más termékek árának emelésével kompenzálták. Az ilyen jellegű vállalati magatartás tovább növeli az inflációt, különösen gyenge piaci verseny esetén.

Összességében elmondható, hogy az infláció Magyarországon mindig is többtényezős jelenség volt. A hazai gazdaságpolitikák (monetáris és fiskális) akkor tudták eredményesen féken tartani, illetve csökkenteni a pénzromlást, ha a külső környezet is kedvező volt (például alacsony globális infláció, stabil energiaárak). Ha azonban kedvezőtlen külső sokkok érték a gazdaságot vagy belső politikai okokból “túlfűtötté” vált a kereslet, akkor az infláció kezeléséhez drasztikusabb lépésekre volt szükség, és gyakran így is időlegesen magasabb inflációs rátákat kellett elviselni.

A Magyar Nemzeti Bank monetáris politikájának változásai és hatása

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) mint független jegybank legfőbb feladata az árstabilitás elérése és fenntartása. Ennek érdekében az elmúlt bő három évtized során az MNB monetáris politikája jelentős átalakulásokon ment keresztül:

• Jegybanki szerepvállalás a ’90-es években: A rendszerváltás után az MNB számára új kihívást jelentett a magas infláció letörése, miközben a gazdasági átmenet finanszírozási igényei is nyomást helyeztek rá. A ’90-es évek elején a jegybank kezdetben még finanszírozta a költségvetési hiány egy részét és támogatta az állami vállalatok átalakítását, ami lazább monetáris politikát jelentett. Ahogy azonban az infláció kritikusan magas szinteket ért el, az MNB egyre inkább a szigorítás felé mozdult. Bevezették a csúszó leértékelés rendszerét: a forint árfolyamát egy valutakosárhoz kötötték, és havonta előre meghatározott ütemben engedték gyengülni. Ez keretet adott az infláció csökkentésének, mivel a leértékelés ütemét fokozatosan lassították. A jegybank magas kamatokkal is próbálta fékezni a pénzromlást – a ’90-es években nem volt ritka a 15–20%-os alapkamat sem. Ugyanakkor a jegybanki politika mozgásterét korlátozta, hogy a gazdaságpolitika más területei (fiskális politika, bérmegállapodások) nem mindig igazodtak az antiinflációs célokhoz. A Bokros-csomag után az MNB monetáris politikája is határozottabb lett: a stabilizáció részeként átmenetileg megemelt kamatokkal és szigorúbb pénzkínálat-szabályozással járult hozzá az infláció csökkenéséhez.

• Inflációs célkövetés bevezetése (2001): A 2000-es évek fordulóján a monetáris politikában paradigmaváltás történt. 2001-ben az MNB hivatalosan bevezette az inflációs célkövetés rendszerét . Ennek lényege, hogy a jegybank előre bejelent egy középtávú inflációs célt (Magyarországon 3% +/-1 százalékpontos toleranciasávval), és minden eszközével azon dolgozik, hogy az inflációt e cél közelében tartsa. A forint árfolyamrendszerét is módosították: 2001 közepén megszüntették a csúszó leértékelést , és a forintot széles sávban (±15%) szabadon lebegni engedték az euróhoz képest. Ezzel a jegybank jelezte, hogy immár az árfolyam helyett az infláció lett a primer célváltozó. Az inflációs célkövetés első éveiben az MNB elérte, hogy 2002-re 4–5% körüli szintre csökkent a pénzromlás, de az új rendszer tanulási fázisa nem volt zökkenőmentes. 2003-ban jelentős tőkebeáramlás erősítette fel a forintot (spekuláció az árfolyamsáv eltolására), ami konfliktust okozott a jegybank és a kormány között a kívánatos árfolyamszintről. Az MNB végül kamatot csökkentett és intervenciókkal védte meg az árfolyamsávot, majd 2008-ra gyakorlatilag teljesen elengedte a sávot, átállva a szabad lebegtetésre.

• Monetáris politika a 2008-as válság idején: A globális pénzügyi válság komoly próbatétel elé állította a jegybankot. 2008 októberében, amikor a befektetői bizalom megrendült, a forint hatalmas nyomás alá került. Az MNB a valuta védelmében 2008. október 22-én rendkívüli kamatemelést hajtott végre – az addigi 8,5%-os alapkamatról 11,5%-ra ugrott –, hogy megállítsa a forint zuhanását. Emellett nemzetközi hitelcsomag (IMF–EU megállapodás) vált szükségessé az ország fizetőképességének megőrzésére. A válságot követő években a jegybank óvatosan csökkentette a kamatokat, de 2010-ig 5-7% között tartotta, mivel az infláció még 4% körül mozgott és a forint árfolyamkockázatai is magasak voltak.

• Unortodox fordulat (2013 után): 2013-ban jelentős változás történt: új jegybankelnök, Matolcsy György került az MNB élére, és a monetáris politika unortodox irányt vett. A jegybank addig konzervatív, infláció-központú megközelítését kiegészítette a gazdasági növekedés támogatásának célja. Az MNB elindította a Növekedési Hitelprogramot (NHP), melynek keretében kedvezményes kamatozású hitelt nyújtott a kis- és középvállalkozásoknak. Emellett 2013-tól kezdve folyamatos kamatcsökkentésbe kezdett: 2012 végén 7% felett volt az alapkamat, 2014 közepére 2,1%-ra, 2016-ra pedig mindössze 0,9%-ra süllyesztették. Ez történelmi mélypont volt, és hatalmas monetáris élénkítést jelentett. Az MNB e lépések mellett új eszközöket is bevezetett (pl. jegybanki kamatcsere-eszközök, kötvényvásárlási programok), amelyek a hosszú távú kamatokat és a hitelezést hivatottak ösztönözni. Az infláció eközben 0% körüli volt 2014–2016-ban, így a jegybank megtehette, hogy a gazdaságélénkítés került előtérbe. A kritikusok ugyan felhívták a figyelmet a jegybanki függetlenség esetleges csorbulására (a kormány gazdaságpolitikájával való túlzott összhang miatt), de az tény, hogy ebben az időszakban az inflációs célkövetés látszólag kevésbé volt fókuszban, mivel a tényleges infláció tartósan elmaradt a céltól.

• Normalizáció és szigorítás (2017–2021): 2017-től a gazdaság gyors növekedésnek indult, a bérek évi 8-10%-kal emelkedtek, ami az infláció fokozatos visszatérését eredményezte. Az MNB azonban 2019-ig változatlanul 0,9%-on tartotta az alapkamatot, jelezve, hogy az inflációt átmenetinek és kontrollálhatónak ítéli. Ehelyett nem-kamat jellegű eszközökkel (pl. kötelező tartalékok változtatása, swap műveletek) finomhangolta a pénzügyi kondíciókat. 2019-ben, amikor az infláció elérte a 3-4%-ot, szerény lépések történtek – az effektív kamatkondíciókat kissé szigorították –, de a valódi monetáris szigorítás csak a COVID-19 járvány után jött el. 2020-ban a jegybank a pandémiás sokkra eleinte kamatcsökkentéssel reagált (0,6%-ig vitte le az alapkamatot), és likviditásnövelő intézkedéseket hozott. Viszont 2021 közepére már világossá vált, hogy az infláció megugrása nem teljesen múló jellegű: az MNB az elsők között, 2021 júniusától elkezdte emelni az alapkamatot. 2021 végére a kamat 2,4%-ra nőtt, miközben az infláció 5% fölé került.

• Rekordmagas kamatok a 2022-es válságban: 2022-ben az infláció elszabadulása miatt a jegybank példa nélküli kamatemelési ciklust hajtott végre. Az alapkamatot hónapról hónapra emelték: 2022 nyarán meghaladta a 10%-ot, ősszel pedig elérte a 13%-ot. Sőt, 2022 októberében – a forint árfolyamválságának csúcspontján – az MNB rendkívüli intézkedésként bevezetett egy 18%-os egynapos betéti kamatszintet, hogy megfékezze a forint további gyengülését és csillapítsa az inflációs várakozásokat. Ezek a lépések a legszigorúbb monetáris kondíciókat teremtették meg a 2000-es évek eleje óta. Az eredmény az lett, hogy 2023-ban az infláció – bár kezdetben tovább nőtt – végül megfordult, és meredeken csökkenni kezdett. A jegybank így 2023 őszén óvatos kamatcsökkentésbe kezdett: előbb az átmeneti, 18%-os eszközt vezették ki, majd 2023 végén az alapkamatot is mérsékelni kezdték (13%-ról fokozatosan egy számjegyűre). A monetáris politikai fordulatot csak akkor engedte meg magának a jegybank, amikor már viszonylag biztos volt abban, hogy az infláció tartósan lefelé tart és az energiaválság akut szakasza véget ért.

Az MNB monetáris politikájának változásai jól tükröződtek az infláció alakulásában. Amikor a jegybank kellően függetlenül és előrelátóan tudott fellépni az árstabilitás érdekében (például a 2000-es évek eleji dezinfláció vagy a 2021 utáni kamatemelések idején), az infláció kézben tartható volt. Ha viszont a monetáris politikát külső sokkok vagy belső nyomások korlátozták (ilyen volt a 2008-as válság miatti kényszerű kamatemelés, vagy a 2010-es évek közepén az ultralaza politika fenntartása a cél alatti infláció dacára), az infláció vagy túl magas, vagy túl alacsony (defláció közeli) volt a kitűzött célhoz képest. A jegybank hitelessége és eszköztárának alkalmazkodóképessége kulcsfontosságú maradt: 2022-ben például az MNB gyors és határozott kamatemelései nélkül az infláció még magasabbra szökhetett volna, míg 2013-ban a gazdaságélénkítő lépések hozzájárultak a növekedéshez anélkül, hogy azonnali inflációs veszélyt okoztak volna.

Az infláció hatása a lakosság reáljövedelmére és a vállalkozásokra

Reáljövedelmek és életszínvonal

Az infláció közvetlenül befolyásolja a reáljövedelmeket, vagyis azt, hogy a háztartások a nominális jövedelmükből mennyi árut és szolgáltatást tudnak megvásárolni. Magas inflációs környezetben – amennyiben a bérek és nyugdíjak nem követik le maradéktalanul az áremelkedést – a lakosság vásárlóereje csökken. Erre történelmi példa a ’90-es évek eleje: a hiper- és magas infláció időszakában a reálbérek számottevően estek, mivel a bérmegállapodások nem tudtak lépést tartani a hirtelen árrobbanással. A munkanélküliség növekedése és a gazdasági visszaesés is hozzájárult ahhoz, hogy a háztartások fogyasztása visszaessen. A ’90-es évek közepén, bár a nominális béremelések jelentősek voltak, a 20% körüli infláció mellett a reálkeresetek stagnáltak vagy csak kismértékben emelkedtek.

A 2000-es években volt példa a reáljövedelmek gyors növekedésére és csökkenésére is. 2002-ben a közszférában végrehajtott ~50%-os béremelés és a minimálbér korábbi duplázása következtében a nettó keresetek messze meghaladták az infláció ütemét, így a reálbérek ugrásszerűen – két számjegyű ütemben – nőttek. Ez javította az életszínvonalat, de a fenntarthatóság szempontjából problémás volt, mivel a termelékenység nem nőtt hasonló mértékben. 2007-ben ezzel szemben, a megszorító intézkedések idején, a nominális bérek alig nőttek, miközben az infláció 8% köré emelkedett – ennek következtében a reálbérek több mint 4-5%-kal estek, ami érezhető életszínvonal-csökkenést hozott.

Az alacsony infláció időszaka (2013–2016) kedvezett a reáljövedelmeknek: ekkor akár mérsékelt nominális béremelés is elegendő volt ahhoz, hogy a reálbér emelkedjen, mivel az árszínvonal gyakorlatilag változatlan maradt. Valóban, 2013 után Magyarországon folyamatos reálbér-növekedés zajlott közel egy évtizeden át. A feszes munkaerőpiac és a minimálbér-emelések 2017–2019-ben 8-10%-os nominális bérdinamikát hoztak évi ~3% infláció mellett, ami évente ~5-6%-os reálbér-növekedést eredményezett. Ennek következtében 2020-ra a háztartások fogyasztása és életszínvonala érzékelhetően javult a korábbi évekhez képest.

A 2022–2023-as inflációs hullám azonban kedvezőtlen fordulatot hozott a reáljövedelmekben. 2022-ben az éves infláció 14,5% volt, míg a nettó átlagkeresetek országosan mintegy 18,2%-kal emelkedtek . Ez azt jelenti, hogy országos átlagban a reálbérek kis mértékben – kb. 2,6%-kal – még növekedtek ebben az évben . Ezt segítette, hogy a kormány számos intézkedéssel (pl. minimálbér 20%-os emelése, fegyverpénz a rendvédelmi dolgozóknak, 13. havi nyugdíj) “megvédte” a keresetek vásárlóerejét – legalábbis átlagosan . Ugyanakkor a bérnövekedés nem volt egyenletes: a versenyszférában és bizonyos ágazatokban nem mindenki kapott ekkora emelést, így a munkavállalók jelentős részének (becslések szerint közel egyharmadának) 2022-ben is csökkent a reálbére . 2023-ban a helyzet romlott: az éves átlagos infláció 17,6%, míg a nettó bérek ~14,2%-kal nőttek , tehát országos átlagban kb. 3%-os reálbér-csökkenés következett be. A lakosság közel kétharmada szembesült azzal, hogy fizetése vagy nyugdíja nem tartotta az iramot az áremelkedéssel, különösen az év első felében . Ez a vásárlóerő csökkenés a fogyasztás visszaesésében is megnyilvánult: 2023-ban sok háztartás kényszerült takarékoskodni, kevesebbet vásárolni a nem alapvető cikkekből, és az élelmiszerekből is az olcsóbb termékeket választani, mivel az élelmiszerár-infláció különösen súlyos (egy ponton 40-50%-os) volt . A nyugdíjasok és a fix jövedelműek esetében az infláció hatása még markánsabb: bár a nyugdíjakat törvény szerint az inflációhoz igazítják, a magas inflációs időszakban az év közbeni korrekciók csak késve követték a valós áremelkedést. 2022–23-ban a nyugdíjas infláció (figyelembe véve, hogy az idősek fogyasztói kosarában nagyobb súlyúak az élelmiszerek és a rezsi) rendre meghaladta az átlagot, így az idősebb korosztály reáljövedelme különösen nyomás alá került .

Összességében a magas infláció erodálja a megtakarítások értékét is: aki alacsony kamatozású bankbetétben vagy készpénzben tartja pénzét, az veszít a valódi vagyonából. A 2022–2023-as időszakban például a banki kamatok jóval az infláció alatt maradtak, így a megtakarítók jelentős reálveszteséget szenvedtek el. A lakosság egy része ezt igyekezett ingatlanba, tartós fogyasztási cikkekbe vagy inflációkövető állampapírokba menekíteni, hogy kivédje a pénzromlást.

Hatás a vállalkozások működésére

Az infláció a vállalati szektorra is sokrétű hatást gyakorol. Mérsékelt és kiszámítható infláció mellett a vállalkozások könnyebben terveznek előre, áraikat fokozatosan tudják igazítani, és a szerződésekben, bérezésben is stabilabb környezetre támaszkodhatnak. Az extrém vagy erősen ingadozó infláció viszont bizonytalanságot szül, torzítja az ár- és költségviszonyokat, ami megnehezíti a cégvezetők döntéseit.

Magas infláció esetén a költségek gyors emelkedése komoly kihívás. A nyersanyagok, energia, logisztika drágulása miatt a termelési költségek nőnek, és a vállalkozások kénytelenek gyakrabban árat emelni, hogy megőrizzék profitmarzsukat. Ez azonban függ a piaci pozíciójuktól: erős versenyben nem biztos, hogy teljes mértékben át tudják hárítani a költségnövekedést a fogyasztókra. Sok kis- és középvállalkozás 2022–2023-ban szembesült azzal, hogy az energiaválság miatti többszörös rezsiköltség-emelkedést és az alapanyagok drágulását már nem tudja teljesen beépíteni az áraiba, mert akkor elveszítené vevőit. Ez a profitabilitás csökkenéséhez és likviditási gondokhoz vezethet. Szélsőséges esetben egyes energiaintenzív termelők (pl. üveggyártók, műtrágyagyárak) átmenetileg le is állították a termelést 2022 végén, mert veszteségessé vált az üzemelés a megugró költségek miatt.

Csak 5775 Ft

A vállalkozások árképzési stratégiája is átalakul inflációs környezetben. Gyors infláció idején a cégek gyakrabban kénytelenek módosítani áraikat, akár havonta vagy negyedévente is, szemben a stabil időszakok évi egy áremelésével. Ez adminisztratív terhet is jelent (árlisták frissítése, ügyfelekkel való újratárgyalás), valamint a vevők elégedetlenségét válthatja ki. A hosszú távú szerződésekben (pl. építőipari kivitelezés, nagyberuházások) megjelentek az inflációs kikötések, indexálások, hogy a beszállítók védjék magukat az időközbeni árváltozások ellen. A rögzített áras szerződések veszélyessé váltak, mert pár hónap alatt alapjaiban változhattak meg a költségek.

Az infláció hatással van a bérezésre és munkaerőpiacra is a vállalatoknál. Magas infláció idején a munkavállalók magasabb bérkövetelésekkel lépnek fel, hiszen nominális fizetésük vásárlóerejének megőrzését várják el. 2022–2023-ban Magyarországon sorra születtek az éves bérmegállapodások két számjegyű emelésekről, és a szakszervezetek is erélyesebben léptek fel. A vállalatok számára a bértömeg jelentős növekedése – különösen ha a termelékenység nem javul arányosan – szintén kihívás: emeli a költségeket és kényszerítheti az automatizációt vagy létszámleépítést ott, ahol nem fenntartható a bérköltség. A 2022-es minimálbér-emelés (nettó 133 ezer Ft-ról 166 ezer Ft-ra) például számos kis cégnek jelentett nehézséget, bár a kormány járulékcsökkentéssel próbálta ezt ellensúlyozni.

Inflációs környezetben a beruházási döntések is bizonytalanabbá válnak. A hosszú távú befektetések megtérülését nehéz kalkulálni, ha az árak ingadoznak. Ráadásul a jegybanki kamatemelések hatására megdrágul a hitelkamat, ami csökkenti a vállalatok beruházási kedvét. 2022-ben és 2023-ban a 10% fölé emelkedő vállalati hitelkamatok és a szigorúbb hitelfeltételek miatt sok cég elhalasztotta fejlesztéseit. A magas kamatkörnyezet a korábban felvett változó kamatozású hitelek törlesztőrészleteit is megemelte, tovább terhelve a céges szektor pénzügyeit. Ugyanakkor az infláció bizonyos szektoroknak átmeneti többletprofitot is hozhat: akik gyorsan és rugalmasan tudnak alkalmazkodni, vagy akik például készleteket halmoztak fel korábban alacsonyabb áron, magasabb árréssel adhatják el termékeiket (pl. az ingatlanforgalmazók, tartós cikk kereskedők 2022-ben profitáltak abból, hogy az új készlet beszerzése előtt régi, olcsóbb készleteiket drágábban adhatták el). Az is megfigyelhető volt, hogy egyes nagyvállalatok viszonylag jobb alkupozícióban voltak: például az energiaszolgáltatók a vállalati ügyfelekkel kötött szerződéseikben át tudták hárítani a megemelkedett energiaárakat, míg a kisebb cégek inkább elszenvedték azokat.

Összességében a tartósan magas infláció fékezi a gazdasági növekedést a bizonytalanság növelésén, a reáljövedelmek csökkentésén és a magas kamatszint közvetítésén keresztül. A vállalkozások hosszabb távon stabil, kiszámítható inflációs környezetben tudnak hatékonyan működni. Magyarországon a 2022–2023-as inflációs sokk sok cégnek okozott nehézséget, de a gyors alkalmazkodás (árképzés, költségcsökkentés, digitalizáció) révén a többség talpon maradt. Ahogy 2024-re normalizálódik az infláció, várhatóan a vállalati szféra is fellélegezhet, bár a megemelkedett költségszint (pl. bérek, energia) jórészt tartósan velük marad.

Kormányzati intézkedések az infláció mérséklésére (és mellékhatásaik)

A mindenkori kormányok különféle eszközökkel próbálták befolyásolni az infláció alakulását – hol közvetlen árszabályozással, hol közvetett módon adó- és támogatáspolitikával. E beavatkozások vegyes eredményeket hoztak, és gyakran mellékhatásokkal jártak.

• Árszabályozás és hatósági árak: A 1990-es évek elején az állami ármegállapítás visszafogása volt napirenden, ám bizonyos területeken a kormányok továbbra is hatósági árat alkalmaztak (pl. energia, tömegközlekedés díjai). Az 1990-es évek végére a legtöbb fogyasztási cikk piaci árazású lett, így a kormány közvetlenül kevéssé avatkozott be az árképzésbe. Kivételt jelentettek az olyan szociálisan érzékeny területek, mint a lakossági gáz és villamos energia ára, amelyeket részben dotációval tartottak alacsonyabb szinten. 2006-ban és 2007-ben a Medgyessy-, majd Gyurcsány-kormány a túlzott költségvetési hiány miatt elengedte a hatósági energiaárakat, ami ugrásszerű drágulást hozott (hozzájárulva a 2007-es inflációs kiugráshoz). 2013-ban viszont az Orbán-kormány éppen ellenkező irányba lépett: bevezette a rezsicsökkentés programot, amelynek keretében a lakossági gáz, villany és távhő árát több lépcsőben összességében 25%-kal csökkentette és évekre rögzítette. Ez az intézkedés közvetlenül évi 1-1,5 százalékponttal csökkentette az inflációt 2013–2014-ben, és hozzájárult a deflációhoz . A hatósági árak alkalmazása ugyan rövid távon fékezte a pénzromlást és védte a lakossági vásárlóerőt, de hosszú távon torzította a piacot: az energiaszolgáltatók veszteségeit az államnak kellett kompenzálni vagy lenyelni, a fogyasztók pedig az olcsó energia miatt kevésbé lettek érdekeltek az energiatakarékosságban.

• Árstopok 2021–2023-ban: A 2021-ben induló inflációs hullámra reagálva a kormány több ideiglenes árstopot vezetett be alapvető termékekre. 2021 novemberétől a 95-ös benzin és a dízel üzemanyag árát maximalizálták (literenként 480 Ft-ban) – ez az intézkedés közel egy évig, 2022 decemberéig volt érvényben. Emellett 2022 februárjától hat alapvető élelmiszer (kristálycukor, búzafinomliszt, napraforgó étolaj, sertéscomb, csirke far-hát és csirkemell, 2,8%-os UHT tej) árát is befagyasztották a 2021. október 15-i szinten. Az árstopok célja az volt, hogy mérsékeljék a hivatalos inflációs rátát és védjék a lakosságot a legfájdalmasabb áremelkedésektől. Hatásuk vegyes volt: kétségtelen, hogy a korlátozott számú termék árát alacsonyan tartották (becslések szerint pl. az élelmiszerárstopok nélkül 2022-ben néhány tized százalékponttal magasabb lett volna az átlaginfláció ). Ugyanakkor mellékhatásként hiányjelenségek alakultak ki: a mesterségesen olcsóbb üzemanyag turizmust és pánikfelvásárlást generált, aminek következtében 2022 őszére több benzinkúton ellátási gondok voltak, végül a kormány 2022. decemberében kénytelen volt kivezetni az üzemanyagár-stopot. Az élelmiszer-árstopok miatt a kereskedők bizonyos termékeket (pl. cukrot, olajat) időnként korlátozott mennyiségben adtak, vagy átmenetileg hiánycikké váltak ezek. Ráadásul a kiskereskedelmi láncok a szabályozott árú termékeken elszenvedett veszteséget más, nem szabályozott élelmiszerek árának emelésével kompenzálták . A GKI Gazdaságkutató elemzése rámutatott, hogy az árstopok és a közben megemelt kiskereskedelmi különadó együttese végső soron növelte is az inflációt néhány százalékponttal azáltal, hogy a kereskedők szélesebb körben emeltek árakat a marginok védelme érdekében . Az árstopokat a kormány 2023 első felében fokozatosan kivezette (2023. május 1-jével az üzemanyag, 2023. augusztus 1-jével az élelmiszer árstop szűnt meg), miután az infláció tetőzött. A kivezetés maga egyszeri áremelkedést okozott az érintett termékeknél (pl. a benzin literje hirtelen ~640 Ft-ra ugrott 2022 decemberében az árstop eltörlésekor), de utána a piaci mechanizmus helyreállt, és 2023 végére több árstoppos termék ára is a piaci túlkínálat miatt mérséklődött.

• Rezsicsökkentés változásai 2022-ben: A rezsicsökkentési politika egészen 2022 nyaráig fennmaradt változatlan formában, de az energiaválság miatt finanszírozása fenntarthatatlanná vált. 2022 augusztusától a kormány módosította a rendszert: bevezették az úgynevezett “lakossági átlagfogyasztás” fogalmát, és csak az átlagfogyasztásig maradt érvényben a korábbi kedvezményes ár. Az átlag feletti fogyasztást piaci (jóval magasabb) egységáron kezdték számlázni. Ez a lépés sok háztartásnak jelentett jelentős költségnövekedést, bár hivatalosan az inflációs statisztikákban nem teljes mértékben jelent meg. A KSH módszertana szerint a háztartási energia ára 2023-ban átlagosan csökkent is (-13,9%), mivel a világpiacon mérséklődött a gázár, és a lakossági piaci ár sem haladta meg végül a korábbi csúcsokat . Viszont az Eurostat eltérő számításai magasabb magyar energia-inflációt mutattak, és viták merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a magyar inflációs statisztika mennyire tükrözi a valóságot ezen a téren . Az Eurostat 2023-ban vizsgálatot is indított a magyar energiaárak statisztikai elszámolása ügyében . A rezsicsökkentés által évekig alacsonyan tartott energiaárak tehát a statisztikában kifutottak, de még így is elmondható, hogy a magyar háztartások által fizetett hivatalos energiaárak 2022–23-ban kevésbé nőttek, mint amekkorát a piaci folyamatok diktáltak volna – ennek költségét viszont az állami költségvetés és részben az állami tulajdonba került közműcégek nyelték le.

• Adópolitikák és különadók: A kormány az indirekt adók változtatásával is befolyásolta az inflációt. Az Általános Forgalmi Adó (ÁFA) kulcsa többször módosult: 2006-ban 25%-ról 20%-ra csökkent, 2009-ben vissza 25%-ra, 2012-ben 27%-ra emelkedett. Az áfaemelések közvetlenül, szinte azonnal, egy lépésben hozzáadódnak az árszínvonalhoz (2012-ben kb. 1,5 százalékpontot emelt az infláción a 2 százalékpontos ÁFA-növelés). A jövedéki adók (üzemanyag, dohány, alkohol) szintén gyakran változtak; ha emelkedtek, az érintett termékek árán keresztül az inflációt növelték. 2022-ben a kormány a költségvetési egyensúly védelmére számos különadót vetett ki bizonyos szektorokra (banki különadó, biztosítási adó, kiskereskedelmi láncok adója megemelve, extraprofit-adók egyes energiacégekre, légitársasági illeték stb.). Ezek az adók közvetetten hatottak az inflációra: a bankok például megnövelt díjakkal és kamatmarzsokkal próbálják áthárítani az extra terhet (növelve ezzel a pénzügyi szolgáltatások árát), a kiskereskedelmi láncok pedig – ahogy utaltunk rá – részben a fogyasztói árakban érvényesítették a megemelt adót . A légitársaságokra kivetett adó azonnal megjelent a repülőjegyárakban “extraprofit illeték” címén. Tehát míg az adóintézkedések mögöttes oka nem az infláció befolyásolása volt, közvetlen mellékhatásként gyorsították az áremelkedéseket az érintett termék- és szolgáltatáskörben.

• Bérpolitika és indexálás: A minimálbér és a garantált bérminimum állami emelései is hatnak az inflációra, mivel a legkisebb bérek növelése átterjed a bérskálára és növeli a termelési költségeket. 2022-ben például a 20%-os minimálbér-emelés a vállalkozások széles körének bérköltségét növelte, amit részben az árak emelésével ellentételeztek. Másrészt viszont a bérnövekedés erősítette a keresletet is, ami szintén inflációs hatású. A nyugdíjak indexálása megakadályozza a nyugdíjasok jövedelmének reálérték-vesztését, de amikor évközi korrekció történik (mint 2022-ben és 2023-ban is többször), az plusz jövedelmet juttat a gazdaságba, ami élénkítheti a keresletet. Tehát a szándék, hogy megvédjék a nyugdíjak reálértékét, egyben azzal jár, hogy a nyugdíjasok költekezése nem esik vissza annyira, ami némileg megtámasztja az inflációt.

Összegzésül, a kormányzati intézkedések egy része (árstopok, rezsicsökkentés) rövid távon fékezte az inflációt vagy tompította a hatásait, ám nemritkán piaci torzulásokhoz és későbbi kiigazítási kényszerekhez vezetett. Az árszabályozásokat előbb-utóbb fel kellett oldani, ami akkor egyszeri nagyobb ugrást eredményezett az árakban. A különadók és adóemelések pedig végső soron a fogyasztókra hárultak át sok esetben. A tapasztalatok szerint a kormányok az infláció elleni harcban időnként adminisztratív eszközökhöz nyúlnak, ha gyors eredményt akarnak elérni (pl. választások előtt), de a fenntartható árstabilitás inkább a felelős fiskális politika és a jegybanki hitelesség együtteséből fakad.

Nemzetközi összehasonlítás: Magyarország és Európa inflációja

Magyarország inflációs pályáját érdemes nemzetközi kontextusban is megvizsgálni, hiszen számos párhuzam és eltérés fedezhető fel más országokhoz képest.

Korai ’90-es évek: A kelet-közép-európai régióban Magyarország inflációja a rendszerváltás után magas volt, de nem példa nélküli. Lengyelországban és a volt Szovjetunió utódállamaiban a gazdasági átmenet kezdetén sokkal drámaibb hiperinfláció zajlott le (Lengyelországban 1989–90-ben több száz százalékos pénzromlás). Magyarország ehhez képest mérsékeltebb inflációs pályát futott be, bár a 35%-os éves ráta 1991-ben nemzetközi összevetésben is rendkívül magas volt. Nyugat-Európában ekkoriban már alacsony, egyszámjegyű inflációk voltak jellemzőek: például Németországban és Franciaországban 1991-ben 3-5% körüli inflációt mértek. Tehát a magyar infláció a ’90-es évek elején jóval meghaladta a fejlett országokét, de a többi posztszocialista országhoz képest középmezőnyben volt – köszönhetően a viszonylag fegyelmezett monetáris politikának és a hamar megkezdett stabilizációnak.

1990-es évek vége – 2000-es évek eleje: A régió országai a ’90-es évek második felére hasonló szintre küzdötték le inflációjukat. 1998–1999-ben Magyarország ~10% körüli inflációja kicsit magasabb volt, mint Csehországé (~2-3%) vagy Lengyelországé (~7-8%) ugyanebben az időben, de a különbségek csökkentek. A Balti államok inflációja is 3-10% közé szelídült a 2000-es évek elejére. Nyugat-Európa és az Eurózóna ekkor már tartósan 2-3% alatti inflációval működött, ami az Európai Központi Bank (EKB) árstabilitási céljának megfelelő volt. Magyarország 2004-ben csatlakozott az EU-hoz ~6.8%-os inflációval, ami az egyik legmagasabb volt a tagállamok között, de Románia, Bulgária ekkor még kétszámjegyű inflációval küzdöttek.

2008–2009 válság: A globális pénzügyi válság idején a fejlett országokban deflációs veszély jelent meg: 2009-ben az USA-ban és az EU-ban is 0% körüli vagy negatív inflációs rátákat láthattunk rövid ideig, a kereslet visszaesése miatt. Ezzel szemben Magyarországon 2009-ben is 4% körüli infláció volt , ami részben a forint leértékelődésének és az adóemeléseknek tudható be. A visegrádi országok közül Lengyelországban hasonlóan, ~4% maradt az infláció 2009-ben, Csehországban viszont 0% közelébe esett, Szlovákiában pedig az euró bevezetése fe discipline-t hozott, 1% alatti inflációval. Tehát 2009-ben a magyar infláció a legmagasabbak között volt Közép-Európában, ami arra utalt, hogy a válság diszinflációs hatásait ellensúlyozták a specifikus magyar tényezők (árfolyam, adók).

2010-es évek közepére: Az EU-ban 2014 körül szintén deflációs időszak volt – az EKB épp a túl alacsony infláció ellen küzdött (indította az eszközvásárlási programot). Magyarország ebben a periódusban az uniós trendhez hasonlóan nagyon alacsony inflációt produkált (2014-ben -0,2%, szemben az EU átlag ~0,5%-ával). Sőt, a rezsicsökkentés miatt a magyar infláció az EU egyik legalacsonyabbika lett. 2015–2016-ban több EU-országban is 0% körüli infláció volt (Csehországban, Görögországban defláció is), így Magyarország ekkor nem lógott ki: sőt, 2015-ben az EU28 átlaginfláció +0,0% volt, pont mint a magyar -0,1%.

2017–2019: A világgazdasági konjunktúra erősödésével az infláció kissé visszatért, de mérsékelt maradt. Magyarország ~3% körüli inflációja némileg meghaladta az EU átlag ~1,5-2%-os értékét. A visegrádi országok közül Romániában és Csehországban is volt egy 4% körüli csúcs 2018-ban, Lengyelországban inkább 2-3% volt jellemző. Magyarország tehát nem tért el nagyon a régiótól, bár a régióban a magas bérnövekedés mindenhol megjelent, ami némiképp nagyobb inflációt generált, mint Nyugat-Európában.

2020–2021: A COVID utáni időszakban kezdetben alacsony maradt az infláció világszerte, de 2021-ben már látszott az emelkedés. Az USA-ban és Nyugat-Európában 2021 végére 5-7%-ra ugrott az infláció, ami sokkoló volt a korábbi évek ~1-2%-os szintjeihez képest. Kelet-Közép-Európában 2021-ben hasonló vagy kicsit magasabb inflációk voltak: Magyarország 5,1%-a nem sokkal tért el a lengyel 5,1%-tól vagy a cseh ~3,8%-tól. Ugyanakkor a balti országok már ekkor 7-8% körüli értékeket mértek 2021 végén, jelezve, hogy a térségben elindult egy nagy inflációs hullám.

2022–2023: Európai viszonylatban csúcstartó infláció Magyarországon. Az orosz–ukrán háború és energiaválság következtében 2022-ben minden európai országban megugrott az infláció. Az Eurozónában 2022 éves átlagában ~8,4%, az EU-ban ~9,2% volt az infláció, szemben a 2021-es ~2,9%-kal. A balti államok jártak az élen: Észtország, Litvánia, Lettország mind ~17-18%-os éves inflációt szenvedett el 2022-ben. Magyarország 14,5%-os átlagos inflációja a harmadik-negyedik legmagasabb volt az EU-ban 2022-ben (a baltiak után) . 2023-ban azonban Magyarország “átvette a stafétát”: míg a balti országokban és más EU-tagokban gyors dezinfláció indult, Magyarország inflációja tovább emelkedett év elején, és egész évben a legmagasabb maradt az Unióban . 2023 első felében a magyar éves index rendre 20% felett volt, miközben az EU-s átlag 6-10% között mozgott, és a legtöbb országban egy számjegyűre csökkent az infláció . 2023 szeptemberére például Magyarországon kívül már minden EU-tagállamban 10% alá szelídült az infláció, míg nálunk még 12% körül járt . Az Eurostat adatai szerint 2023 januárjában a magyar infláció (HICP alapon 26,2%) toronymagasan a legnagyobb volt az EU-ban, a második helyezett lettországi mutatót is több mint 4 százalékponttal meghaladva . Ez a különbség kirívó ollónyílást jelentett: 2022–2023 folyamán folyamatosan sokkal magasabb volt a magyarországi infláció az eurózóna és az EU átlagánál . A szakértők ezt részben a már említett egyedi magyar tényezőkkel magyarázták (energiaár-szabályozás, fiskális élénkítés, gyenge forint, profitvezérelt áremelések), melyek más országokban ilyen kombinációban nem jelentkeztek.

Nemzetközi tanulságok: A környező országok tapasztalatai alapján azok az államok tudták mérsékelni az inflációs hullámot, ahol időben és határozottan léptek monetáris és fiskális oldalon. Például a cseh jegybank már 2021-ben gyorsan 7% fölé emelte kamatait, ami hozzájárult ahhoz, hogy Csehországban 2023-ra 10% alá menjen az infláció. A balti országoknak – bár euróval rendelkeznek, így önálló monetáris politikájuk nincs – az erős kiigazító mechanizmusok (bérek, kiadások visszafogása) segítettek. Magyarország ezzel szemben az EU-ban utolsóként tudott kilábalni a magas inflációból, ami intő jel a gazdaságpolitika számára. Ugyanakkor a 2024 eleji 3,8%-os magyar infláció azt mutatja, hogy a nagy kilengés után sikerült visszatérni a nemzetközi mezőnybe – sőt, pillanatnyilag a magyar infláció alacsonyabb a legtöbb EU-országénál, amelyek közül például Németország ~6%, Lengyelország ~10% körüli inflációval kezdte a 2024-es évet. Ez persze főként a bázishatás következménye, és egyelőre nem jelenti azt, hogy a probléma végleg megoldódott volna.

Összefoglaló nemzetközi kép: Az infláció Magyarországon hosszú távon konvergált a fejlett országok szintjéhez a 2000-es évekre, de bizonyos időszakokban – különösen válsághelyzetekben – a magyar mutatók kilengése nagyobb volt. A 2022–2023-as periódus pedig rámutatott, hogy Magyarország sérülékenyebb lehet inflációs szempontból, mint az EU átlag: a külső sokk és a belső politika kombinációja Európa-rekorder inflációt eredményezett hazánkban . Ugyanakkor a mostani dezinfláció példája azt mutatja, hogy megfelelő lépésekkel és némi szerencsével (globális árak konszolidációja) visszatérhetünk az európai főáramba. A hosszú távú kihívás az, hogy a jövőben az inflációs politika proaktívabb és kiegyensúlyozottabb legyen, hogy elkerülhetők legyenek az ilyen szélsőséges eltérések az uniós társaktól.

Következtetések

Az 1990 és 2025 közötti időszak magyar inflációs története rendkívül tanulságos. A rendszerváltás utáni hiperinflációtól kezdve a kétszámjegyű pénzromlás évein át a 2010-es évek defláció közeli állapotáig, majd a legutóbbi éveket jellemző inflációs válságig Magyarország mindent megtapasztalt. A vizsgált három és fél évtized megmutatta, hogy az infláció alakulása szorosan összefügg a gazdaságpolitika minőségével, a nemzetközi környezettel és a társadalmi-gazdasági szerkezet változásaival.

A főbb következtetések az alábbiak:

• Diszciplína és hitelesség: A tartós árstabilitást csak fegyelmezett fiskális politika és hiteles monetáris politika együttesen tudja biztosítani. Amikor ezek bármelyike elengedte a gyeplőt, az infláció megugrott.

• Szerkezeti reformok jelentősége: A ’90-es évek inflációs tapasztalatai rámutatnak, hogy a piacgazdaságra átállás inflációs áldozattal járt, de a stabilizációs reformok (pl. Bokros-csomag) nélkül nem lett volna hosszú távú javulás.

• Külső sokkok hatása: A nyitott gazdaság sebezhető az externáliákra. A 2008-as és 2022-es példák mutatják, hogy nemzetközi válságok idején az ország specifikus tényezői (mint a devizaárfolyam vagy az energiafüggőség) súlyosbíthatják az inflációs sokkot. Ezért fontos a gazdaság ellenálló képességének erősítése (pl. energia-diverzifikáció, pénzügyi tartalékok képzése).

• Társadalmi hatások: A magas infláció mindig a legkiszolgáltatottabbakat sújtja a legjobban – akik fix jövedelemből élnek vagy jövedelmük nagy részét élelmiszerre, rezsire költik. Ezt láttuk 2022–23-ban is, amikor a szegényebb háztartások saját inflációja meghaladta a gazdagabbakét az eltérő fogyasztási szerkezet miatt . A reáljövedelmek védelme és a társadalmi feszültségek kezelése az inflációs időszakokban kiemelt kormányzati feladat kell legyen.

• Piacbarát megoldások előnye: Az árstopok és adminisztratív beavatkozások rövid távon csábítóak, de hosszabb távon torzítják a piacot és bumeránghatásuk lehet. Fenntarthatóbb megoldás a rászorulók célzott támogatása és a piaci verseny erősítése, ami segíthet az árak kordában tartásában.

• Nemzetközi integráció: Magyarország EU-tagsága keretet ad az infláció elleni küzdelemnek is (gondoljunk a maastrichti inflációs kritériumra az euró bevezetéséhez). Az eurózónán kívüli országok azonban önálló monetáris politikájuk révén rugalmasabban reagálhatnak – ezt Csehország példája mutatta. Hosszú távon viszont el kell gondolkodni, hogy az euró bevezetése milyen előnyökkel járna az árstabilitás szempontjából.

A 2025 felé tekintve a legfontosabb feladat az elért dezinfláció megszilárdítása. A jegybanknak éberen kell őrködnie, hogy az inflációs várakozások ismét 3% körüli szintre horgonyozódjanak, a kormánynak pedig óvakodnia kell a túlzott keresletélénkítő lépésektől, amelyek újra tűzre vethetik az inflációt. Az elmúlt három és fél évtized inflációs hullámai megtanították, hogy a pénz értékállósága alapvető közjó, aminek megóvása mindannyiunk közös érdeke.

Források: A fenti elemzéshez felhasználtuk a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) hivatalos adatait és kiadványait az infláció történelmi alakulásáról , a Magyar Nemzeti Bank releváns jelentéseit és közleményeit, valamint nemzetközi adatszolgáltatók (Eurostat, OECD) összehasonlító statisztikáit. Továbbá idéztünk hazai sajtóforrásokat (Index, HVG, 444.hu, Szeged.hu) a legfrissebb (2022–2023-as) fejlemények és összefüggések bemutatására . E források egybehangzóan rámutatnak a vizsgált időszak főbb inflációs trendjeire és azok mozgatórugóira, biztosítva az elemzés megbízhatóságát és időszerűségét.

Ha tetszett a cikk, támogasd a blogomat és vedd meg a könyvem.