Vannak pillanatok, amikor egy terapeuta, egy ember vagy éppen egy barát szemébe nézve hirtelen megérezzük, mekkora űr is rejlik egy hétköznapinak tűnő vágy mögött. Létezik egy sóvárgás, amely épp annyira jelen van az orvosi rendelőben, a metróban, a konyhaasztal fölött, mint az elegáns irodákban, és ez a sóvárgás a pénz utáni vágy. Néha halkan oson elő, lassan szétterjedve a gondolatainkban, máskor nyíltan – már-már kiáltva – uralja a viselkedésünket. De miért éppen a pénz? Miért e mindenhol jelen lévő, de sokszor titokban, szégyennel vegyesen cipelt, mégis olyan erős és mélyről fakadó vágy tárgya? Ha Irvin D. Yalom szemüvegén át nézzük ezt a jelenséget, akkor a pénz utáni sóvárgásban nem egyszerűen a bankjegyek vagy a folyószámla-értesítők számokkal teli sorai tükröződnek. Sokkal inkább létezésünk egy alapvető, egzisztenciális keresése: a biztonságé, a hatalomé, a szereteté, a kiváltságé – és mindezek egyidejű képtelensége, hogy valóban betöltsék a lelkünkben tátongó űrt.
A pénz mint fogalom mögött gyakran rejtőzik egy remegő kérdés: „Elég vagyok-e?” Elég okos, elég szerethető, elég fontos a világ számára? Hiszen a pénz a társadalmunkban nem csupán papír vagy fém, hanem az erőfeszítések mércéje, a kivívott társadalmi státusz és az önértékelés egyik eszköze is. Amikor valaki a terápia során beszél a pénzről, gyakran nem az összegről, a számokról szól a vallomás, hanem arról a vágyakozásról, hogy legyen már végre valami kézzel fogható, ami bizonyítja a lét jogosultságát. A páciens – legyen épp vállalkozó, alkalmazott vagy munkanélküli – a pénzzel kapcsolatos frusztrációjában a sérülékenységét tárja fel. Lehet, hogy valójában a mögöttes kérdés az, hogy elfogadják-e őt úgy, ahogy van, szeretni fogják-e akkor is, ha nincs elég pénze, vagy éppen akkor, ha túl sokkal rendelkezik. Ennek a sóvárgásnak a felszín alatt húzódó magja így nem más, mint a lét bizonytalansága, a meg nem értettség, és olykor az elszigeteltségtől való félelem.
Klinikai szempontból a szorongások jelentős része kapcsolódhat ehhez a fajta vágyhoz: a pénz körüli aggodalmak, a megszerzés és a megtartás rituáléi, a vásárlásokon át megnyugodni vágyó emberek, a tartalékok felhalmozása, vagy épp a felelőtlen költekezés – mind egyazon bennünk dúló küzdelem megnyilvánulása lehet. A terápia során gyakran feltárul, hogy a pénz a maga konkrétságával milyen erős szimbólum, micsoda fogódzó: minden rezdülése a lelkünk valamilyen igényéről beszél, amelyet talán soha nem tudunk kimondani másként.
A sóvárgás a pénz után lehet egyszerre kreatív erő és romboló hajtóerő is. A történelem nagy vállalkozói, feltalálói, újítói közül sokakat a jobb élet, a magasabb jövedelem reménye motivált, s ezzel számos hasznos találmányt és fejlesztést hoztak létre. Ugyanakkor ugyanez a sóvárgás képes mérhetetlen kapzsiságot, egymás kihasználását, emberi kapcsolatok széthullását előidézni. A terápiás szoba csendjében gyakran hangzanak el vallomások: „Ha lenne elég pénzem, boldog lennék.” „Ha megnyerném a lottót, minden problémám megoldódna.” De amikor mélyebbre ásunk, kiderül, hogy a boldogság, a „minden probléma megoldása” nem ugyanaz, mint a tömött pénztárca. A pénz birtoklása, bármilyen bőséges is, talán csak felszíni enyhülést ad; a sötétben kuporgó, alapvető létbizonytalanságunkra viszont nem feltétlenül nyújt gyógyírt.
Egy 2023-ban készült pszichológiai felmérés (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Magatartáskutató Intézet) kimutatta, hogy az emberek jelentős része a pénz hiányával magyarázza mindennapi stresszét és nyugtalanságát. A megkérdezettek 72%-a azt nyilatkozta, ha több pénze lenne, akkor magabiztosabban alakítaná a jövőjét, mégis 64%-uk állította, hogy hosszú távon nem gondolja, hogy a „több pénz” önmagában megoldaná az életnehézségeket. Paradox módon tehát a vágy szintjén a pénz a kulcs a jóléthez, ám a racionális elképzelés szerint mégsem garantálja a létezés teljességét.
Yalom gondolkodásmódjában központi szerepet kapnak az egzisztenciális alapkérdések: szabadság, izoláció, értelem és halál. Ha a pénz kontextusába helyezzük ezeket, akkor rögtön érzékelhetővé válik a párhuzam. A pénz a szabadság illúzióját nyújtja: úgy tűnhet, ha elég pénzünk van, bármikor otthagyhatjuk a munkánkat, elköltözhetünk, új lakásba vagy akár új országba léphetünk. De vajon tényleg megszűnnek a korlátaink? A valóságban belső gátjaink, az érzelmi kötődéseink, vagy a saját felelősségérzetünk továbbra is meghatározzák, mennyi szabadságot merünk magunknak engedélyezni. A pénz birtoklása és a belső felszabadultság nem feltétlenül jár kéz a kézben.
Az izoláció kérdése talán még erősebben megjelenik. A gazdagság – vagy épp a gazdagság hiánya – sok esetben elválasztja az embereket. Egyik oldalon ott a tehetősek köre, akikben rendszerint megvan a félelem, hogy mások a pénzük miatt szeretik őket, és nem önmagukért. A másik oldalon az anyagi nehézségekkel küzdők, akik folyamatos félelemben élnek, hogy kirekeszti őket a társadalom. Mindkét csoportnál könnyen megjelenik a magány: az egyik fél rejtett bűntudattal vagy gyanakvással él, a másik fél irigységgel vagy szégyennel. A pénz tehát nem csupán egy tárgy, hanem egy éles vonal, amely elkülönítheti egymástól az embereket.
Az értelem keresése is kapcsolódik a pénz témájához. A modern társadalmakban a munkát, a teljesítményt és a pénzügyi sikert gyakran összekötik a jelentés és a cél megtalálásával. Az a feltevés, hogy „az értékes élet = sikeres karrier = sok pénz”, még mindig erőteljesen él a köztudatban. Amikor azonban valaki eléri a pénzügyi sikert – egy kényelmes életet, nagy házzal, autóval, a mindenféle extrákkal –, olykor döbbenten fedezi fel, hogy nem lett boldogabb, ráadásul az értelem kérdése felsejlik: „Ezt akartam igazán? Mi végre van ez az egész? Valóban ezt tartom a saját célomnak, vagy csak igazodtam a társadalom elvárásaihoz?”
Végül ott a halál kérdése. A pénz önmagában nem tud megvédeni a halandóságtól. Bármennyi vagyont halmozunk fel, a végességünket nem oldhatjuk fel vele. Sokan tudattalanul abban bíznak, hogy „ha majd elég pénzem lesz, bebiztosítom magam minden baj ellen”. Vesznek jobb egészségügyi ellátást, kényelmesebb otthont, biztonságosabb autót – de a halál valósága elől egyik sem képes megvédeni. Paradox módon a pénz – éppen mert nem vezethet el a halhatatlanságig – újabb csalódást és frusztrációt okozhat. Ha a terápiás beszélgetésben eljutunk oda, hogy a páciens megérti: a pénzhez való viszonya és a halál miatti szorongása összefügg, máris megnyílik egy mélyebb önismereti tér.
Érdekes megfigyelés, hogy a pénz és az intimitás között is van egy rejtett, de rendkívül erős kapcsolat. Sok esetben a bűntudat vagy a félelem éppen akkor erősödik fel, amikor a felek egymás között beszélnek pénzről. Egy szerelmespár, ahol az egyikük többet keres, a másik kevesebbet, vagy amikor a szülő-gyerek viszonyban a pénzhasználat viták forrása lesz, szinte mindig kiderül, hogy az igazi fájdalom nem a bankjegyek számából fakad, hanem az el nem ismert érzelmi szükségletekből. Ilyenkor a pénz csak a jéghegy csúcsa. A páciens – beszélhetünk egy fiatal nőről vagy egy középkorú édesapáról – sokszor arról számol be, hogy a pénz feletti torzsalkodás valójában az „érdemes vagyok-e a szeretetre?”, „elfogadsz-e így is?” kérdéseit rejti.
Ebből a perspektívából kap különös értelmet, hogy a sóvárgás a pénz után nemcsak gazdasági, hanem mélyen pszichológiai, sőt létfilozófiai jelenség. A vágy magva bennünk van, ami azt sugallja, hogy a pénz olyan eszköz, amivel végre kiteljesedhetünk, szabaddá válhatunk, kielégülhetünk. Ám Yalom szemléletében a kérdés sosem szűkíthető le tárgyakra vagy külső feltételekre. Mindig önmagunkra kell visszakanyarodnunk: mit jelent számunkra az a bizonyos külső elem, legyen az pénz, státusz, siker vagy akár emberi kapcsolat. Hogyan kapcsolódik a saját létélményünkhöz, halálfélelmünkhöz, elszigeteltségünkhöz, netán bűntudatunkhoz?
Ha a terápiában feltárjuk valakinek a pénz utáni sóvárgását, kiderülhet, hogy valójában néha a gyermekkor árnyairól van szó: olyan élményekről, amikor a családban folyamatos hiány uralkodott, és a kisgyermek a pénzt a gondoskodás szinonimájaként élte meg („Ha lett volna elég pénzünk, apa/anya nem hagyott volna ott minket”). Másoknál éppen ellenkezőleg, a fényűzés vett el valamit: a szülők sok pénzzel rendelkeztek, de kevés időt vagy őszinte figyelmet adtak a gyermeknek – így a páciensben kialakult egy pénzellenes hozzáállás, vagy egy furcsa bűntudat, amely azt suttogja: „A pénz elválaszt az emberektől.”
Léteznek persze pozitív minták is: amikor a józan, céltudatos pénzkezelés megtanít egyfajta felelősségvállalást, a jövő tervezését és a másokra való odafigyelést. Sokszor a jótékonykodás, az adományozás is segít abban, hogy az anyagi javak ne torlaszolódjanak fel öncélúan, hanem kapcsolódást teremtsenek a közösséggel. Egy 2024-es, Szegeden végzett empirikus kutatás arról számolt be, hogy azok az emberek, akik bevételük egy részét rendszeresen jótékonysági célra fordítják, általában kevesebb stresszt és magasabb elégedettséget tapasztalnak az anyagi helyzetükkel kapcsolatban. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy a pénzhez való egészséges viszony kialakításához hozzátartozik a mérték, a másokkal való közösség érzése és a saját határaink reális felismerése.
Ha egy páciens arról beszél, hogy a legfőbb álma megszerezni a „nagy dobást” – legyen az az élete nagy üzlete vagy egy hatalmas nyeremény –, gyakran felmerül a terápia során a kérdés: „És amikor ez megvalósul, mihez kezdesz magaddal?” Sokaknál ekkor hatalmas űr tátong: a nagy nyeremény után már nincs történet, nincs cél, csak a homályos várakozás, hogy majd akkor minden rendbe jön. Pedig ezzel a pillanattal gyakran jár iszonyú unalom, vagy még nagyobb bizonytalanság. Hiszen ha eljön a hőn áhított anyagi biztonság, mi lesz azzal az emberrel, aki korábban minden energiáját a pénzszerzésbe ölte? A terápiás gondolkodás szerint ilyenkor meghatározó a belső önismeret szintje: aki képes felismerni a saját „miértjeit”, vagyis rálelni arra, hogy a pénzen túl milyen értékek mozgatják, jobban meg tudja élni a jólétet is, és kevésbé zuhan össze, ha a nagy álom végül elmarad vagy késik.
Természetesen szó sincs arról, hogy a pénz ne lenne rendkívül fontos a mindennapokban. Mindannyian belátjuk, hogy a számlákat ki kell fizetni, a gyermekeink jövőjét szeretnénk biztos alapokra helyezni, sőt, időnként igenis jólesik megengedni magunknak bizonyos luxusokat. A hangsúly sokkal inkább a sóvárgás mértékén és a mögöttes lelki motivációkon van. A pénz reális eszköz, amellyel javíthatjuk a megélhetésünket, támogathatjuk a családunkat, sőt, akár a világ jobbá tételéhez is hozzájárulhatunk. Ám ha ebben keressük az önigazolást, vagy a legmélyebb, existenciális szorongásaink feloldásának egyetlen kulcsát, akkor a sóvárgás könnyen végeláthatatlan küzdelemmé válik.
Ilyen esetekben a terápiás folyamat célja nem a „pénzellenes” vagy „pénzmentes” attitűd kialakítása, hanem a tudatos, árnyalt viszony megteremtése a pénzzel. Yalom gondolatait követve a fókusz ilyenkor a létkérdésekre irányul. Vajon mennyi feszültség gyűlik össze bennünk attól a hiedelemtől, hogy a pénz egyenlő a boldogság kilincsével? Vajon felismerjük-e, milyen belső hiányokat próbálunk pénzzel betömni? És ha igen, képesek vagyunk-e ezekre a hiányokra más módon reagálni – emberi kapcsolatokkal, őszinte kommunikációval, kreatív önkifejezéssel, a gyász vagy a múltbeli traumák feldolgozásával?
Nem véletlen, hogy sokan a sikeres vállalkozók közül is akkor tapasztalnak átütő felszabadulást, amikor egy-egy nagyobb anyagi elismerés után rájönnek, hogy valódi örömük nem magában a pénzben, hanem a teremtés, az alkotás aktusában rejlik. Másoknál a családdal való őszinte beszélgetés a pénzügyekről, a költségvetésről – amivel addig soha nem foglalkoztak közösen – hoz egyfajta mélyebb összetartozás-érzést. Megint másoknak pedig éppen az jelenti a szabadságot, hogy elengedik a „pénz mindenhatóságának” hiedelmét, és megelégszenek egy egyszerűbb, de kiegyensúlyozottabb életvitellel.
A vágyakozás a pénz után tehát egyszerre lehet ösztönző és romboló. Komplex, többdimenziós jelenség, amelyet nem old meg sem a bankszámla átutalása, sem a forint- vagy euróhegyek felhalmozása. Inkább egy olyan külső-belső jelkép, amelyen keresztül megérthetjük, ki is vagyunk, mit keresünk a világban, és hogyan akarunk szembenézni a saját végességünkkel. Yalom nyomán úgy mondhatnánk, hogy a pénzről beszélni valójában nem más, mint önmagunkról beszélni – arról, hogyan éljük meg az életünk törékenységét, és hogyan keressük benne a biztonság, a szerethetőség, a szabadság és a megértés pilléreit.
Amikor a „Sóvárgás a pénz után” témáját a magunk életére fordítjuk, jó, ha emlékeztetjük magunkat: amit valójában keresünk, az nem pusztán anyagi jólét, hanem a létezésünk megerősítése. Egy belső bizonyosság, hogy fontosak, szerethetőek és értékesek vagyunk. A pénz olykor katalizátorként jelenhet meg ebben a folyamatban, de sosem maga a végcél. Ha erről tudatosan gondolkodunk, ha nem menekülünk a pénz idealizálásának csapdájába, akkor talán megnyílhat előttünk egy út: egy olyan út, amelyen a bankjegyek és számok nem öncélt szolgálnak, hanem eszközként segítenek abban, hogy teljesebb, mélyebb kapcsolatba kerüljünk saját lényünkkel és másokkal.
Így hát, amikor legközelebb úgy érezzük, hogy a pénz utáni vágy égető, szinte fojtogató, érdemes megállnunk és feltenni a kérdést: mire is vágyom valójában? Talán a lelkemre, amely szeretetre szomjazik, talán a szabadságra, amelyről azt hisszük, megvásárolható, talán az időre, amelyből soha nem elég, vagy a biztonságra, amelyet a pénz valóban valamennyire megerősíthet, de sosem adhat meg teljesen. Ez a felismerés segíthet abban, hogy a sóvárgás ne váljon mindent felemésztő tűzzé, hanem inkább önismereti ösvény legyen. Egy ösvény, amelyen haladva – Yalom szellemiségét idézve – szembenézhetünk saját létünk kérdéseivel, s talán kicsit közelebb kerülhetünk a valódi szabadsághoz is.
