A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) kihallgatási gyakorlata évtizedeken át komoly viták és titkosítás övezte terület volt. A hidegháború idején a CIA a pszichológiai befolyásolás és kényszerítéses kihallgatási technikák kidolgozására fókuszált, míg a 2001 utáni „terrorizmus elleni háború” során ennél jóval intenzívebb, egyesek szerint kínzásnak minősülő módszereket alkalmaztak. E módszerek kapcsán különbség figyelhető meg a hivatalosan dokumentált (vagy a kormányzat által elismert) technikák és az utólag kiszivárgott, feltételezett brutális bánásmód között. Az alábbiakban részletes áttekintést nyújtunk a CIA kihallgatási módszereinek történeti fejlődéséről a hidegháborútól napjainkig, összehasonlítva azokat más nagyhatalmak – így Oroszország, Kína, az Egyesült Királyság és Izrael – hasonló gyakorlataival. Foglalkozunk továbbá e módszerek pszichológiai hatásaival a kihallgatott személyekre, valamint rávilágítunk az alkalmazásukat övező etikai, jogi és stratégiai kérdésekre is.

A CIA kihallgatási módszerei a hidegháború idején

A hidegháború alatt a CIA a Szovjetunióval és más kommunista országokkal folytatott küzdelem részeként elkezdte kidolgozni saját kihallgatási kézikönyveit és módszertanát. Már az 1950-es évektől kiterjedt kutatásokat finanszíroztak a pszichológiai manipuláció terén – ideértve az érzékszervi depriváció (ingermegvonás) és a tudatmódosító szerek használatát – annak érdekében, hogy hatékonyabb eszközöket találjanak az információszerzésre. Például Donald O. Hebb kanadai pszichológusnak a CIA által támogatott érzékszervi deprivációs kísérletei kimutatták, hogy a szenzoros ingerek tartós megvonása súlyos mentális zavarokat (hallucinációkat, dezorientációt) okoz, s így a vizsgált személyek könnyebben befolyásolhatók. Ezek az eredmények nagy hatással voltak a CIA további munkájára: az ügynökség az 1960-as évekre egyfajta „elmekontroll Manhattan-tervet” indított el, sok millió dolláros titkos programokkal (pl. az MK-Ultra projekt) a vallatási technikák fejlesztésére.

KUBARK kézikönyv (1963)

1963 júliusában a CIA kiadta KUBARK Counterintelligence Interrogation című kézikönyvét, amely összefoglalta a „kényszerítő kihallgatási technikák” alkalmazását ellenálló forrásokkal szemben. (A KUBARK a CIA belső kódneve volt.) A kézikönyv részletesen tárgyalta a pszichológiai nyomásgyakorlás módszereit, és nyíltan említést tett többek között az elektromos sokkolás alkalmazásáról, a fenyegetések és félelemkeltés taktikájáról, valamint a szenzoros deprivációról és izolációról. A dokumentum azt javasolta, hogy az ügynökök a kora hajnali órákban, meglepetésszerűen tartóztassák le a célszemélyeket, bekötött szemmel (vagy csuklyával) és ruháiktól megfosztva, teljes elszigeteltségben tartsák őket, és zavarják meg a foglyok természetes étkezési-alvási rutinját. A kihallgatószobákat ablaktalan, hangszigetelt, sötét helyiségnek írta le, ahol nincs időérzékelés vagy akár mellékhelyiség sem, így az alany teljesen ki van szolgáltatva a kihallgatóknak.

Pszichológiai regresszió előidézése: A KUBARK-kézikönyv alapelve az volt, hogy a fogvatartott akaratát meg kell törni, mégpedig úgy, hogy pszichológiai regressziót idéznek elő nála – azaz visszavetik gyermeki, tehetetlen állapotba. Ennek érdekében a kézikönyv számos koercív technikát sorolt fel: például tartós mozdulatlanságra kényszerítést vagy éppen kimerítő fizikai erőltetést, szélsőséges hideg vagy hőség alkalmazását, folyamatos nedvesítést (vízzel való leöntést) vagy éppenséggel szárazságot, étel- és alvásmegvonást, a napi rutinok teljes felborítását, magánzárkát (szoliter bezárást), az érzékszervek ingereinek kiiktatását (sötétség, csend, csuklya), hipnózist, sőt bizonyos drogok vagy placebo szerek bevetését is javasolták a lélek megtörésére. Fontos hangsúlyozni, hogy a kézikönyv szerint „a fájdalom puszta fenyegetése gyakran hatékonyabb, mint magának a fájdalomnak az okozása”, ugyanis a kínzás kontraproduktív is lehet. Ugyanakkor a CIA e figyelmeztetés ellenére is számolt a tényleges fizikai bántalmazás lehetőségével, ha más nem segít.

A hidegháború alatt a CIA nemcsak saját embereit képezte ki ezekre a módszerekre, hanem szövetséges országok biztonsági erőit is támogatta hasonló technikák elsajátításában. Például 1983-ban készült egy „Human Resource Exploitation” címet viselő CIA-kézikönyv latin-amerikai katonai hírszerzők számára, amely nagyrészt a KUBARK anyagaira épült. Ez a dokumentum is tartalmazott egy teljes fejezetet a „kényszerítő technikákról”, és olyan konkrét utasításokat adott, mint hogy a gyanúsítottakat vakítsák el és tegyék meztelenné, tartsák őket incommunicado (kommunikációs kapcsolat nélkül), és lehetőleg törjék meg az időérzéküket és rutinjaikat. Bár a ’80-as évek közepén az amerikai kongresszus vizsgálódásai miatt némileg finomítottak a nyelvezeten (például beillesztettek egy kijelentést a „kényszerítő módszerek alkalmazásának elkerüléséről” az anyag elejére), a gyakorlatban ezek a fejezetek továbbra is hozzáférhetők voltak a kiképzést kapó tisztek számára. Nem véletlen, hogy a CIA által kiképzett latin-amerikai egységek – például a hírhedt Hondurasi 316-os Zászlóalj – a ’80-as években rutinszerűen éltek illegális fogva tartással és kínzással, amit utóbb kongresszusi vizsgálatok is feltártak. Összességében a hidegháború idején a CIA által támogatott vagy alkalmazott kihallgatási módszerek túlnyomórészt a pszichológiai és fizikai kényszer kombinációjára épültek, és előrevetítették a későbbi, még súlyosabb visszaéléseket.

A CIA módszerei a terrorizmus elleni háborúban (2001 után)

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok a „terrorizmus elleni háború” keretében új, kiterjesztett fogva tartási és kihallgatási programot indított. A képen: az első külföldi fogvatartottak érkeznek a guantánamói támaszpontra 2002 januárjában, sokukat vádemelés nélkül tartották ott évekig.

A 2001. szeptember 11-i támadásokat követően a Bush-kormányzat jóváhagyásával a CIA egy titkos globális fogva tartási hálózatot és kemény kihallgatási programot hozott létre. Dick Cheney akkori alelnök hírhedt módon kijelentette pár nappal a merényletek után, hogy az USA kénytelen „a sötét oldalon is munkálkodni”, és „lényegében minden rendelkezésre álló eszközt” bevetni a céljai eléréséhez. Ezzel megágyazott annak a szemléletnek, amely a hagyományos jogi és etikai korlátok fellazítását sugallta a magas értékű elfogott terroristagyanús személyek kihallgatása érdekében. A CIA több mint egy tucat titkos börtönt (ún. „fekete helyszínt”) hozott létre szerte a világon szövetséges országok közreműködésével, és legalább 119 külföldi muszlim fogvatartottat tartottak ezeken a helyeken, teljesen elszigetelve a külvilágtól. A foglyok közül legalább 39 személyt a jelentések szerint kínzásnak minősülő bánásmódban részesítettek, beleértve a „waterboardingot” (vízbe fojtás szimulálása), a falhoz csapdosást (walling), a végbélen keresztüli táplálást („rektális etetés”, amelyet egy jelentés a nemi erőszak egy formájának nevez), és más hasonlóan durva eljárásokat. Emellett a Pentagon (különösen az USA hadserege) a hivatalos börtönökben – például az iraki Abu Ghraib börtönben, a bagrami támaszponton vagy Guantánamón – szintén több ezer foglyot vetett alá fizikai és pszichés bántalmazásnak a kihallgatások során.

„Enhanced Interrogation Techniques” – a kiterjesztett kihallgatási technikák

A CIA e rendkívüli vallatási programjában alkalmazott módszerek hivatalos elnevezése az „enhanced interrogation techniques” (EIT), magyarul „fokozott kihallgatási technikák” lett. Eufemisztikus megnevezésről van szó, amely valójában szisztematikus kínzást takar. A Bush-kormányzat igazságügyi minisztereinek titkos jogi memói (az ún. “kínzási feljegyzések”) szűk jogi értelmezéssel megpróbálták törvényessé tenni ezeket a módszereket, azt állítva, hogy amíg a fájdalom nem éri el az „intenzív, súlyos testi sérüléshez, szervkárosodáshoz vagy halálhoz” hasonló szintet, addig nem minősül kínzásnak. E jogi kiskapu mögé bújva a CIA 2002-től egy sor extrém technikát vetett be a foglyok megtörésére. Az ismertté vált hivatalosan engedélyezett módszerek között szerepelt például:

• Waterboarding (vízbefolytásos vallatás): A foglyot egy döntött padra szíjazták, fejjel lefelé, arcát betakarták és vízzel locsolták percekig, fulladásérzést és halálfélelmet kiváltva. Ezt a módszert három ismert fogvatartotton alkalmazták (Abu Zubajdah, Khalid Sheikh Mohammed és Abd al-Rahim al-Nasiri) – Abu Zubajdah esetében 83, Mohammednél 183 alkalommal ismételték meg.

• „Walling” (falhoz csapás): A kihallgatók egy széles nyakörvet tettek a fogoly nyakára, majd teljes erővel egy rugalmas, átfedő falszerű panelhez lökték. A csapódás nagy zajjal járt, de a rugalmas fal tompította a sérülést – a cél a megfélemlítés volt, hogy az alany azt higgye, akár a csontjai is törhettek. A CIA belső feljegyzései szerint engedélyezett fizikai érintkezési formák voltak még például az „irányított arccsapás” és az „figyelemfelhívó megragadás”, melyek kontrollált ütéseket jelentenek a fogoly arcára vagy testére. A gyakorlatban ugyanakkor sok fogoly számolt be brutális verésekről a letartóztatása utáni órákban-napokban, még az engedélyezett kereteken túl is.

• Stresszpozíciók: A foglyokat hosszú időre kényelmetlen, fájdalmas testhelyzetekbe kényszerítették. Gyakori volt például az órákon át tartó álló helyzet, amikor a rabot a mennyezethez rögzített bilincsekkel kénytelenek voltak lábujjhegyen állni, kezüket a fejük felett kikötve. Máskor a padlóhoz bilincselték őket kinyújtott karokkal. Több fogoly a saját vizeletében és ürülékében állva töltötte az éjszakákat, mivel nem engedték ki őket a stresszpozícióból a szükségleteik elvégzésére. A cél az izmok extrém kifárasztása, a folyamatos fájdalom és kimerültség előidézése volt.

• Alvásmegvonás: A CIA rendszeresen alkalmazta az extrém alváshiányt mint kulcsfontosságú technikát. A foglyokat akár 7-8 napon át (180 óráig) ébren tartották egyhuzamban – bár a CIA a hivatalos szerveknek azt állította, hogy csak legfeljebb 96 órás alvásmegvonást engedélyeztek három esetben. Az alvásmegvonást kombinálták más módszerekkel: például folyamatos hangos zajt vagy üvöltő zenét játszottak le 24 órában, a cellákat pedig jéghidegen tartották, hogy a kimerült fogoly még véletlenül se tudjon elszundítani. A jelentések szerint a foglyokat, ha elbóbiskoltak, az őrök vízpermettel ébresztették fel. Külön megdöbbentő, hogy a Szenátusi vizsgálat kiderítette: legalább négy fogvatartottat – köztük kettőt, akiknek törött láb- vagy lábfejcsontjai voltak – felakasztva álló pozícióban tartottak hosszú ideig, hogy ne tudjanak aludni, holott orvosi javaslat tiltott volna bármiféle ilyen bánásmódot náluk.

• Koplalás és meztelenség: A CIA úgynevezett „kondicionáló eljárásoknak” tekintette a fogoly megalázását és legyengítését célzó módszereket, melyek önmagukban nem információt hivatottak kicsikarni, hanem a fogvatartott kiszolgáltatottság-érzését erősítették. Ilyen volt például a meztelenre vetkőztetés, mellyel a szégyenérzetet igyekeztek kihasználni – egy 2005-ös igazságügyi minisztériumi memo szerint a ruhák későbbi jutalomként való visszaadása a „kooperációért cserébe” a pszichológiai manipuláció része volt, és bár a meztelenség megalázó lehet, a memo azt állította, hogy „nem jelent szexuális visszaélést” önmagában. Emellett a foglyokat sokszor minimális táplálékon tartották, napi ~1500 kalóriás híg folyékony étrenddel (például íz nélküli tápszert, pépesített ételt kaptak normál étel helyett). Ezt azzal indokolták, hogy a diétás legyengítés fokozza más kihallgatási technikák hatékonyságát, például az alvásmegvonásét. Orvosokat is bevontak, hogy figyeljék a testsúlyt és ne legyen több 10%-os súlyvesztésnél – ami rávilágít arra a groteszk tényre, hogy orvosok asszisztáltak a foglyok kínzásához, miközben formálisan a „nem ártani” elvét kellett volna követniük.

• Egyéb fájdalmas és megalázó technikák: A CIA alkalmazottjai a fenti „hivatalos” technikákon túl számos más kegyetlen eljárást is bevetettek, amelyeket a hivatalos dokumentumok nem mindig ismertek el. Ilyen volt például a jeges vízzel való leöntés és kihűlés: több fogoly vallotta a Vöröskeresztnek, hogy rendszeresen jéghideg vízzel locsolták le őket, majd a nedves testüket hideg környezetben hagyták reszketni. Egy afgán fogoly, Gul Rahman 2002 novemberében egy Kabul melletti CIA-börtönben (a hírhedt „Sóbarlang” nevű helyen) kihűlés következtében meghalt, miután félig levetkőztetve a betonpadlóra láncolták egy jeges éjszakán – előzőleg 48 órányi alvásmegvonásnak, folyamatos dübörgő zajnak, sötétzárkának és veréseknek volt kitéve. Az esetet kivizsgálták, de a felelős tiszt semmilyen büntetést nem kapott – sőt, néhány hónappal később 600 ezer forintnak megfelelő pénzjutalomban részesült „kitűnő munkájáért”. További extrém módszer volt a rektális rehidratáció vagy rektális táplálás: legalább öt fogollyal történt meg, hogy ételt vagy folyadékot erőszakkal a végbelébe pumpáltak. Például Majid Khan esetében egy CIA-s kábelről derült ki, hogy „ebédjét – humuszt, tésztát, mazsolát és csicseriborsót – összeturmixolták és végbélcsövön át adták be” neki. Orvosi szükség nem indokolta ezt az eljárást, az egyetlen cél a totális hatalom fitogtatása volt a fogoly felett.

Jól látható, hogy a CIA a terrorizmus elleni harc során egy olyan eszköztárat állított össze, amely az alacsony intenzitású pszichológiai nyomástól (megalázás, izoláció) kezdve a szélsőséges fizikai kínzásig (fullasztás, verés, dermesztés) terjedt. A hivatalos kommunikációban ugyan ragaszkodtak hozzá, hogy „nem kínoztunk, csak kemény módszereket alkalmaztunk, jogszerűen”, a gyakorlatban azonban e technikák nagy részét a nemzetközi jog szerint egyértelműen kínzásnak kell minősíteni. A következő szakaszban megvizsgáljuk, milyen eltérések voltak a CIA által hivatalosan jóváhagyott technikák és aközött, amit valójában tettek a kihallgatók a terepen.

Hivatalos vs. kiszivárgott módszerek: a valóság és az állítások különbségei

A CIA évekig szigorú titokban tartotta különleges vallatási programjának részleteit, és a nyilvánosság felé igyekezett tompítani vagy letagadni a módszerek brutalitását. A hivatalos verzió szerint a „fokozott kihallgatási technikákat” gondosan kalibrálták, orvosi felügyelet mellett alkalmazták, és nem lépték át a törvényes határokat. Ezzel szemben a később nyilvánosságra került dokumentumok és jelentések – köztük az amerikai Szenátus 2014-es vizsgálati jelentése – azt tárták fel, hogy a CIA kihallgatásai sokkal durvábbak voltak, mint amit a döntéshozóknak vagy a nyilvánosságnak bemutattak, és számos esetben túllépték a hivatalosan engedélyezett technikákat. Néhány kirívó példa a különbségekre:

• A fogva tartás körülményei: A CIA vezetése azt állította a minisztériumok és politikusok felé, hogy a foglyok fogva tartási körülményei megfelelnek bizonyos alapvető normáknak. Ezzel szemben kiderült, hogy a körülmények sokkal kegyetlenebbek voltak, mint előadták: a rabokat gyakran hónapokig teljes sötétségben és csendben, magányos zárkában tartották, folyamatos láncokkal rögzítve, alapvető higiénia nélkül. A Szenátus-jelentés szerint a CIA „a fogvatartási körülményeket is enyhébbnek tüntette fel”, mint amilyenek valójában voltak.

• Túllépett erőszak és illegális fenyegetések: Míg hivatalosan a kihallgatók nem okozhattak maradandó sérülést és nem fenyegethették halállal a foglyokat, a gyakorlatban több esetről tudunk, ahol fegyverrel vagy halálos fenyegetéssel kényszerítették az alanyokat. Az egyik fogvatartott, Abd al-Rahim al-Nasiri vallomása szerint például kihallgatói megfenyegették, hogy előhozzák az édesanyját és megerőszakolják előtte, ha nem működik együtt. A jelentés megállapította, hogy legalább három fogollyal szemben hangzottak el fenyegetések a családjuk bántalmazására vagy megölésére. Egy másik esetben al-Nasirit pisztollyal a fejéhez és bekapcsolt elektromos fúrógéppel a teste mellett kihallgatták (bekötött szemmel), mintha ki akarnák végezni – mindez olyan színlelt kivégzéses fenyegetés volt, amelyet semmilyen előírás nem engedélyezett. A szenátusi jelentés hozzáfűzte: „Al-Nasiri ezen vallatások során semmilyen új információt nem adott, amit addig ne mondott volna el”, vagyis az ilyen túlkapások nem hoztak eredményt.

• Szexuális megalázás és egyéb tiltott bánásmód: Hivatalosan a kihallgatási program irányelvei nem tartalmaztak szexuális jellegű visszaélést vagy nemi erőszakot – az Egyesült Államok kormánya mindig hangsúlyozta, hogy ilyesmi nem történik. Ezzel szemben több forrás utalt arra, hogy a meztelenre vetkőztetés, a nemi szervek fenyegetése vagy bántalmazása, sőt bizonyos esetekben pornográf helyzetekkel való megalázás is előfordult. Az Abu Ghraib börtönbotrány képei (amelyek ugyan a hadsereg börtönében készültek, nem CIA-létesítményben) is mutatták, hogy a foglyokat szexuálisan megalázó pózokba kényszerítették. A CIA program keretében pedig a már említett „rektális etetés” és hasonló aktusok a nemi erőszakkal felérő megaláztatást jelentettek a fogvatartottak számára. Egy magas rangú CIA-tisztviselő később el is ismerte, hogy „a végbélen át való beavatkozás a teljes kontroll szimbóluma volt” – tehát nyilvánvalóan büntető célú túlkapás, nem orvosi szükség.

• Halálesetek és súlyos sérülések eltussolása: Hivatalosan a CIA tagadta, hogy bárki meghalt volna a vallatások következtében. Ennek ellenére több fogoly életét vesztette a fogva tartás alatt közvetve vagy közvetlenül a bántalmazás miatt. A már említett Gul Rahman esete (halálra hűlt egy CIA-börtönben) csak évekkel később derült ki, és a felelősöket nem vonták felelősségre. Hasonlóan, Irakban egy Manadel al-Dzsámadi nevű fogoly meghalt a CIA által végzett kihallgatás után 2003-ban (őt jeges vízzel locsolták és stresszpozícióban felfüggesztve kihallgatták Abu Ghraibban). Mindez rávilágít, hogy a valódi brutalitás szintje sokszor meghaladta a papíron lefektetett kereteket, és a CIA tudatosan félrevezette a felügyelő szerveket. A szenátusi vizsgálat konkrétan megállapította, hogy a CIA rendszeresen pontatlan információkat adott az Igazságügyi Minisztériumnak és a Kongresszusnak, ezzel akadályozva a program törvényességének valódi megítélését.

Összességében elmondható, hogy a CIA kihallgatási gyakorlatában jelentős szakadék volt aközött, amit hivatalosan kommunikáltak és aközött, ami a zárt ajtók mögött ténylegesen történt. A programot felügyelő kormányzati szereplők egy része éveken át nem is tudott a legsúlyosabb visszaélésekről, míg mások szemet hunytak felettük a „nemzetbiztonság” ürügyére hivatkozva. 2014-re, a részletes jelentés nyilvánosságra kerülésekor vált egyértelművé, hogy a CIA félrevezette a Fehér Házat, a Kongresszust és a nyilvánosságot a módszerek kegyetlenségét és hasznosságát illetően.

A kihallgatási módszerek pszichológiai hatásai a fogvatartottakra

A kényszerítő kihallgatási technikák nemcsak etikailag és jogilag kifogásolhatók, hanem súlyos pszichológiai traumát is okoznak az elszenvedőikben. A CIA hidegháborús kézikönyvei már felismerték, hogy a pszichológiai kínzás (pl. az ingerszegény környezet, izoláció, félelemkeltés) célja éppen az, hogy a fogoly lelki ellenállását megtörje. Ahogy az 1963-as KUBARK-kézikönyv fogalmaz: „Minél inkább sikerül a zárka ingereit csökkenteni, annál gyorsabban és mélyebben hat az alanyra. Amit egy normál börtöncellában hetek vagy hónapok alatt lehet elérni, azt egy teljesen ingerszegény, sötét, hangszigetelt cellában órák vagy napok alatt is ki lehet váltani”. Ez a megközelítés a pszichés regresszióra épít: a cél, hogy a fogoly tehetetlennek, reményvesztettnek érezze magát, így „megtanult tehetetlenség” állapotába kerüljön, és felhagyjon minden ellenállással.

A gyakorlatban számos beszámoló és orvosi értékelés igazolja, hogy a CIA vallatási módszerei maradandó mentális egészségkárosodáshoz vezettek sok túlélő esetében. A Human Rights Watch egy 2022-es jelentése idézi a The New York Times oknyomozását, amely szerint a CIA által 9/11 után megkínzott 39 személyből legalább a fele tartós pszichés zavarokban szenved még évekkel szabadulása után is. Ezek a zavarok között van depresszió, poszttraumás stressz zavar (PTSD), paranoia és pszichózis – számos volt fogoly küzd állandó szorongással, rémálmokkal és alvászavarokkal a történtek miatt. Többen folyamatos fejfájásról, koncentrációs nehézségekről számoltak be, valamint arról, hogy képtelenek visszailleszkedni a normális életbe a megpróbáltatások után. A guantánamói börtönben fogva tartott kínzásáldozatok orvosi ellátásáról szóló jelentések szerint a páciensek kórlapjaiból gyakran hiányoznak a kínzásra utaló trauma-adatok, ami rossz diagnózisokhoz és kezelésekhez vezet, és a támaszpont nem nyújt valódi rehabilitációs szolgáltatásokat a pszichés sebekkel küzdőknek.

A pszichológiai hatásokat súlyosbította a kontroll teljes elvesztése: sok fogvatartott arról számolt be, hogy a kínzás során megszűnt létezni számukra az idő és a realitás, egyfajta disszociatív állapotba kerültek, amelyben bármit hajlandóak lettek volna mondani vagy tenni, csak hogy véget érjen a szenvedés. Ez a jelenség magyarázza, hogy a kínzással kicsikart információk megbízhatatlanok lehetnek – a foglyok sokszor bármit bevallanak, amit vallatóik hallani akarnak, függetlenül a valóságtartalomtól, csak hogy enyhülést kapjanak. Az USA Szövetségi Nyomozóirodájának (FBI) egyes szakemberei – például Ali Soufan – később nyilvánosan is kifejtették, hogy a hagyományos, rábeszélő kihallgatási módszerek hatékonyabbak és hitelesebb információt eredményeznek, míg a kínzás félrevezető nyomokhoz és hamis vallomásokhoz vezethet. Ezt támasztja alá a szenátusi jelentés is, amely kimondta: a CIA „fokozott” módszerei nem voltak hatékony eszközei az értékelhető hírszerzési információk megszerzésének, és a program hasznosságát a CIA eltúlozta.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a pszichológiai hatások nem csak a foglyokra korlátozódtak. A vallatásokban részt vevő személyzet – legyenek azok katonák, hírszerzők vagy éppen pszichológusok – szintén súlyos lelki terhet cipelhettek. A szakirodalomban „perpetrator trauma” néven ismert jelenség írja le azt a bűntudatot, morális sérülést és pszichés stresszt, amelyet a kínzás végrehajtói később átélhetnek. Példaként említhető az Amerikai Pszichológus Szövetség (APA) botránya, amikor kiderült, hogy egyes pszichológusok tevőlegesen segédkeztek a CIA kínzási programjában – ez alapjaiban vetette fel a szakma etikai válságát, és több érintett szakember később megbánta részvételét.

Összefoglalva, a CIA által alkalmazott kegyetlen kihallgatási módszerek hosszú távú mentális sérüléseket okoztak a fogvatartottaknak. A túlélők gyakran egy „láthatatlan börtönt” cipelnek magukkal életük végéig – szorongás, depresszió, a bizalom és a biztonságérzet teljes hiánya formájában. Ezek a pszichológiai sebek nem csak egyéni tragédiák, hanem hozzájárulnak a kínzás alkalmazásának általános elítéléséhez is világszerte.

Összehasonlítás más országok vallatási gyakorlatával

A CIA módszerei nem elszigeteltek a nemzetközi porondon – számos ország alkalmazott a történelem során hasonló kemény vallatási vagy kínzási technikákat. Az alábbiakban áttekintjük néhány fontosabb állam gyakorlatát, összevetve a CIA fent ismertetett módszereivel. Megjegyzendő, hogy bár az egyes országok eszköztára és jogi kerete eltér, sok esetben párhuzamok figyelhetők meg, ami egyrészt közös „tudásbázisra” (pl. második világháborús és hidegháborús tapasztalatokra) utal, másrészt arra, hogy a kínzás logikája univerzális: a félelem, fájdalom és megalázás kombinációjával akarják megtörni a foglyokat.

Oroszország (Szovjetunió)

A Szovjetunió titkosszolgálatai (mint az NKVD, majd a KGB) hírhedtek voltak kíméletlen vallatási módszereikről, különösen Sztálin idején. Az 1930-as évek nagy tisztogatásai és koncepciós perei során az NKVD rengeteg embert vetett alá brutális kínzásnak, hogy kicsikart vallomásokkal igazolja a politikai pereket. A módszerek között szerepelt a hosszan tartó verés, rugós botokkal vagy ököllel, ami gyakran csonttöréseket okozott; a körmök letépése, éheztetés, alvásmegvonás és a foglyok fenyegetése családtagjaik bántalmazásával. Sztálin idején a kínvallatások olyan rendszeresek voltak, hogy a tisztek külön kiképzést kaptak rá, és a vallomások hitelessége másodlagos volt a megfélemlítés és kontroll fenntartásában.

A Szovjetunió széthullása után sem szűnt meg az erőszakos kihallgatások gyakorlata Oroszországban. Bár az új orosz alkotmány formálisan tiltja a kínzást, a valóságban a rendőrségi és nemzetbiztonsági kihallgatások során továbbra is elterjedt a fizikai erőszak alkalmazása. A ’90-es és 2000-es években számos jogvédő szervezet (pl. Amnesty International, Human Rights Watch) dokumentálta, hogy az orosz rendőrség a gyanúsítottakat gyakran ütlegeléssel, elektromos sokkal és fullasztással kényszeríti vallomásra. Külön „hírhedt” orosz módszerek alakultak ki, melyeknek még becenevük is van:

• „Szlonik” („elefánt”): A fogoly fejére gázálarcot húznak, majd elzárják az oxigénellátást, fulladásos pánikot okozva. Gyakran könnygázt is nyomnak a maszkba, amitől az áldozat hány, majd a saját arcába dörgölik a hányadékot a végén megalázásként. Ez a módszer a fulladozó ember elefántszerű trombitáló hangjáról kapta a nevét. 1995-ben például egy 19 éves fiatal, Oleg Igonyin szívinfarktusban meghalt egy moszkvai rendőrőrsön, miután „szlonikot” alkalmaztak rajta – a haláleset miatt eljárás indult az egyik tiszt ellen.

• „Lasztocska” („fecske”): A fogoly kezeit a háta mögött, a feje fölé feszítve bilincselik össze, és sokszor a plafonról lógatják le ebben a kicsavarodott testhelyzetben. Ez extrém fájdalmas, a vállízületek kiszakadásával fenyeget. Gyakran kombinálják a „szlonikkal”, vagyis a fellógatott fogoly fején gázálarc van, és úgy fojtogatják – ezzel egyidejűleg fullad és szakadnak az izmai.

• „Konvert” („boríték”): A fogoly lábait a feje mögé hajtják fel (összegömbölyítve, mintegy borítékba hajtva a testét) és ebben a pozícióban kötözik ki. Ez a magzatpóznál is extrémebb testhelyzet erős gerincfájdalmat okoz. Gyakran a rendőrök mellé még ütik-rúgják is a foglyot ebben a pozícióban.

Emellett elterjedt módszer a „telefon”, amikor a vallatók a gyanúsított mindkét füléhez egyszerre ütnek, így dobhártyarepesztő pattanó hangot („mintha telefon csörögne”) idéznek elő, ideiglenesen megsüketítve és elkábítva az áldozatot. A „Lábtörő” vagy „szöges deszka” alkalmazása is ismert: a foglyot meztelen talppal egy hegyes szögekkel kivert pallóra állítják, vagy ültetik, ezzel okozva sérüléseket.

A fentiek alapján látható, hogy Oroszországban a kínzás eszköztára legalább olyan kegyetlen, mint bárhol máshol – sőt, a CIA módszereitől annyiban különbözik, hogy kevésbé szabályozott és nyíltan durva fizikai erőszakon alapul. Míg a CIA igyekezett orvosok és pszichológusok bevonásával valamiféle technikainak látszó keretet adni a vallatásoknak, addig az orosz rendvédelmi szervek gyakorlatában sokszor a nyers brutalitás dominál. Ugyanakkor hasonlóság, hogy mindkét esetben megfigyelhető az ingerszegény környezet (sötétzárkák Oroszországban is léteznek), az alvás- és ételmegvonás alkalmazása, valamint a fulladásos módszerek (vízbe fojtás imitálása vs. gázálarcos fojtogatás).

Fontos kiemelni, hogy Oroszországban a kínzás fő célja sokszor a gyors vallomásszerzés a büntetőeljárásokban. A 2010-es években is több botrány volt abból, hogy a rendőrök hamis beismerő vallomásokat vertek ki ártatlan emberekből, csakhogy ügyeket zárjanak le. Így a kínzás nem annyira kivételes, terrorellenes eszköz (mint ahogy az USA próbálta beállítani saját módszereit), hanem a mindennapi rendőri rutin része egyes területeken – ami súlyos emberi jogi probléma.

Kína

Egy Kínában használt „tigrisszék” – fémből készült speciális kihallgatószék, amelybe a foglyot teljesen rögzítik. A beszámolók szerint gyakran órákon vagy akár napokon át ilyen székbe szíjazva tartják a gyanúsítottakat, ami erős fájdalmat és duzzanatot okoz a végtagokban.

A Kínai Népköztársaság hivatalosan szintén tiltja a kínzást – Kína 1988-ban ratifikálta az ENSZ Kínzás elleni egyezményét. Ennek ellenére Kínában régóta dokumentált probléma a rendőrségi és állambiztonsági szervek részéről a kényszervallatás. Már az 1950-es években, a maoista „átnevelőtáborok” és az 1966-ban kezdődött Kulturális Forradalom idején is elterjedt volt a politikai foglyok verése, kínzása és pszichológiai megtörése. A cél gyakran az „átnevelés” vagy hamis önkritikus vallomások kikényszerítése volt – hasonlóan ahhoz, ahogy a koreai háborúban a kínaiak amerikai hadifoglyokkal kísérleteztek a propaganda-vallomások érdekében.

Modern Kínában a bűnüldözés terén is fennmaradt a kínzás kultúrája, különösen a rendszerkritikusok, emberi jogi aktivisták, vallási kisebbségek (pl. tibetiek, ujgurok) vagy egyéb „érzékeny” ügyek gyanúsítottjainak esetében. Az egyik legismertebb kínai kihallgató eszköz a „tigrisszék” (老虎凳, lǎohǔ dèng): ez egy fémből készült szék, amelyhez a fogvatartott kezeit-lábait erős pántokkal rögzítik úgy, hogy mozdulni sem tud. Gyakran úgy állítják be a széket, hogy a fogoly lábai kinyújtva, a térdei alá pedig magas tárgyat (téglát) raknak, ami rendellenes szögben feszíti a lábait – ez extrém fájdalmat okoz hosszabb idő után. Volt foglyok beszámolói szerint a rendőrök olykor egész napokra a székbe szíjazzák az illetőt, így fosztva meg alvástól, mozgástól; mire lekerül róla, a lába és fenéktájéka bedagad, érzéketlenné válik a keringési zavar miatt.

Egy 2015-ös jelentés szerint a kínai rendőrség kihallgatási gyakorlatában „megszámlálhatatlan kínzási módszer” létezik. Gyakori a megverés (ököllel, bottal, sokszor célzottan a vesékre és egyéb érzékeny pontokra), az elektromos sokkoló botok használata a nemi szerveken vagy más érzékeny testtájakon, valamint a cigarettekkel való égetés. Kínában is alkalmaznak fullasztásos módszereket: a „vízfüllentés” (vízzel teli tartályba nyomják a fejet) vagy műanyag zacskó húzása a fejre. Egy észak-kínai példa: hideg teleken a rendőrök levetkőztetik a foglyot, felakasztják vagy egy kerethez kötözik a falnál, majd jeges vizet öntenek rá és hagyják a fűtetlen szobában remegni – ezt nevezik „jeges módszernek”. Egy volt fogoly leírása szerint mezítelenül, fején csuklyával lógatták fel, miközben elektromos sokkolóval ütötték a nemi szervét és heréit, és közben ordítva vallatták. Az őrszemélyzet időnként cserélődött, hogy a fogoly ne kapjon pihenőt – ez a folyamatos váltott kihallgatás (hasonlít a szovjet „konvejer” módszerhez).

Kína nagy hangsúlyt fektet a beismerő vallomásokra a büntetőeljárásban – a kínai bíróságok több mint 99%-os elítélési aránnyal dolgoznak, és a vádlottak szinte mindegyike „önként” beismer. Ez sok esetben a kínvallatás eredménye. Simon Cheng, a brit konzulátus egy volt munkatársa (hongkongi állampolgár) 2019-ben került kínai állambiztonsági őrizetbe, és utóbb elmondta: tigrisszékhez kötözve, alvásmegvonással és veréssel kényszerítették hamis videóvallomások megtételére, amelyeket propagandacélra felhasználtak. Peter Dahlin jogvédő aktivista saját, hasonló élményeiről beszámolva elmondta, hogy a tigrisszék „természetellenes pozícióban rögzíti a testet, lassan, de hatékonyan gyengítve azt”, és több héten át, naponta hatórás éjszakai kihallgatásokon tartották így, ami rendkívül fájdalmas volt.

Mindezek alapján Kína vallatási gyakorlata sok tekintetben hasonlít a CIA war on terror során bevetett módszerekre: stresszpozíciók, alvásmegvonás, érzékszervi izoláció, hideg-terápia, fenyegetések és fizikai erőszak kombinációja figyelhető meg. A különbség abban rejlik, hogy Kínában mindezt a belső rendészet rutinszerű eszközeként használják a kényszervallomások kicsikarására, és a rendszer a vallomást tekinti a bizonyítás királyának. Kínában az utóbbi években történtek reformkísérletek (pl. a Legfelső Népi Bíróság iránymutatásai a kizárólag vallomáson alapuló ítéletek elkerülésére), és néhány botrány (amikor ártatlanul kínzott emberek ügye nyilvánosságot kapott) enyhülést hozott. Ennek ellenére jogvédők szerint a kínzás továbbra is elterjedt a kínai büntető igazságszolgáltatásban, és a „tigrisszék” ma is sok rendőrőrsön megtalálható eszköz.

Egyesült Királyság

Bár a nyugat-európai demokráciák általában elítélik a kínzást, a gyakorlatban az Egyesült Királyság történelme sem mentes az ilyen módszerek alkalmazásától bizonyos helyzetekben. A brit hadsereg és hírszerzés a gyarmati háborúk során (pl. Maláj-félsziget, Kenya, Ciprus az 1950-es években) többször is bevetett kemény vallatási technikákat a felkelők és lázadók ellen. Ezek a tapasztalatok később Észak-Írországban kerültek felszínre, amikor az IRA elleni küzdelem jegyében a brit hatóságok 1971-ben bevezették az internálást (internment), azaz a bírói ítélet nélküli fogva tartást.

Az 1971 augusztusában kezdődő Demetrius hadművelet során több száz észak-ír katolikus republikánus gyanúsítottat vettek őrizetbe. Közülük 14 fogvatartottat egy különleges kihallgatóközpontba vittek, ahol alkalmazták az úgynevezett „öt technikát”. Ez az öt módszer a brit hadsereg által hivatalosan jóváhagyott kihallgatási eljárás volt abban az időben, melyek a következők voltak :

1. Falfalhoz állítás: A foglyot arra kényszerítették, hogy órákon át egy falnál maradjon, magasba nyújtott karokkal, szétterpesztett lábbal, lábujjhegyen, egész testsúlyával az ujjain támaszkodva a falra. Ez erős izomfájdalmat és remegést okozott.

2. Csuklyázás: A fogoly fejére vastag fekete zsákot húztak, és szinte folyamatosan rajta tartották, leszámítva a kihallgatások idejét. Így nem látott semmit, dezorientált és szenzorosan megfosztott állapotba került.

3. Zajjal bombázás: A fogvatartottakat olyan szobában tartották, ahol állandó, hangos, sistergő fehér zajt adtak le. A monoton, elviselhetetlen zaj megakadályozta a pihenést és pszichés stresszt váltott ki.

4. Alvásmegvonás: A foglyokat nem hagyták aludni – folyamatosan ébren tartották őket a kihallgatások előtt és között.

5. Táplálék- és folyadékmegvonás: A kihallgatások ideje alatt csak minimális kenyeret és vizet kaptak, az éheztetés határán tartva őket.

Ezeket a módszereket kombináltan, párhuzamosan alkalmazták a hírhedt „csuklyás emberek” esetében. Az érintett foglyok később súlyos fizikai és lelki trauma jeleit mutatták: hallucinációk, memóriazavarok, idegösszeroppanás alakult ki náluk. Az ügy nagy botrányt kavart, Írország kormánya a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordult. Az 1976-os elsőfokú döntés kimondta, hogy az öt technika kínzásnak minősül (megsértve az Emberi Jogok Európai Egyezmény*(Folytatás)*

1976-ban az Európai Emberi Jogi Bizottság megállapította, hogy az öt technika kínzásnak minősül az Emberi Jogok Egyezménye alapján, azonban 1978-ban a Strasbourgi Bíróság felsőbb fórumon végül “embertelen és megalázó bánásmódnak” minősítette őket, de nem minősítette kínzásnak – nagyrészt politikai megfontolások miatt. Később kiderült, hogy a brit kormány akkoriban titkolt bizonyos információkat a bíróság elől (pl. azt, hogy magas szinten hagyták jóvá e módszereket). Évtizedekkel később, 2021-ben a brit Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az öt technika valójában kínzásnak tekintendő, hivatalosan is revideálva a korábbi álláspontot. Mindenesetre a botrány nyomán Edward Heath brit miniszterelnök 1972-ben bejelentette, hogy ezeket a módszereket a jövőben “semmilyen körülmények között nem alkalmazzák”, és a hadsereg kiképzésében is betiltották a használatukat (bár 2003-ig még tréningcélokra oktatták, hogyan lehet ellenállni nekik).

Ennek ellenére a brit erők később is követtek el visszaéléseket: a 2003-as iraki háború idején brit katonák ismét alkalmazták a tiltott módszereket foglyokkal szemben. Hírhedt példa Baha Mousa esete, egy iraki civil, akit brit katonák 36 órán át vertek és öt technikának megfelelő bánásmódban részesítettek (fejére csuklyát húztak, stresszpozícióban tartották), mire belehalt sérüléseibe – testén 93 különböző sérülést azonosítottak. Az ügy nyomán a brit hadsereg újra megerősítette, hogy e módszerek illegálisak és összeegyeztethetetlenek a brit szabályzatokkal. A brit példa azt mutatja, hogy egy demokratikus ország is folyamodott „enyhébb” kínzási technikákhoz a biztonsági helyzetekre hivatkozva, de hosszú távon jogi úton (és a közvélemény nyomására) el kellett ismernie e gyakorlat tarthatatlanságát.

Izrael

Izrael belbiztonsági szolgálata, a Sin Bét (Shin Bet) szintén hírhedt volt a múltban alkalmazott kemény vallatási módszereiről, különösen a palesztin területeken végzett műveletek során. Az izraeli Legfelsőbb Bíróság 1999-es döntéséig a Shin Bet jogi felhatalmazással bírt bizonyos „mérsékelt fizikai nyomás” alkalmazására kihallgatásokon – ezt az 1987-es Landau-bizottság javasolta és a kormány jóvá is hagyta. A Landau-jelentés megállapította, hogy a Shin Bet kihallgatói korábban rutinszerűen fizikai erőszakot alkalmaztak és azt letagadták a bíróságok előtt, majd javasolt egy titkosított iránymutatást korlátozott erő alkalmazására a „kitűntetett esetekben”. E bizottság ugyanakkor figyelmeztetett: „egy titkosszolgálat mindig veszélyben van, hogy olyan módszerek felé csússzon el, amilyeneket az általunk megvetett rezsimek gyakorolnak” – jól mutatva az etikai dilemmát. A “mérsékelt fizikai nyomás” keretében alkalmazott tipikus Shin Bet-módszerek a következők voltak a ’80-as évek végén és ’90-es években:

• Hosszú idejű motozatlan ülés vagy állás („al-Shabah”): A fogoly kezeit a háta mögött megbilincselték, sokszor alacsony székre ültették vagy falhoz kötözték, és órákra mozdulatlanságra kényszerítették fájdalmas testhelyzetben. Gyakran a fejükre bűzös, koszos zsákot húztak (hooding), amelyet napokon át rajtuk hagytak, ezzel dezorientálva és megalázva őket.

• Alvás- és ételmegvonás: A palesztin foglyokat rendszeresen nem hagyták aludni, folyamatos kihallgatásokkal, zajjal tartották ébren, és csak minimális ételt és vizet kaptak, hogy fizikailag legyengüljenek.

• Verés és fenyegetés: Bár hivatalosan csak „mérsékelt” erőt engedélyeztek, rengeteg jelentés szólt brutális verésekről (ököllel, bottal, rúgásokkal) a kihallgatások alatt. Gyakori volt a verbális fenyegetés, megalázás – a kihallgatók sokszor megfenyegették a foglyokat, hogy ártani fognak a családtagjaiknak, vagy hogy „örökre börtönben rohadnak”, ha nem vallanak.

• „Banán-pozíció”: Így becézték azt a módszert, amikor a foglyot egy ívben hátrafeszítve kötözték ki (mintha homorítva egy képzeletbeli banánhéj alakját formázná a teste). Ez erős gerinc- és izomfájdalmat okoz hosszú távon.

• „Hűtő” vagy „szekrény”: Apró, szűk zárkákat használtak, amelyekben a fogly alig tudott mozogni – volt, hogy jeges hidegre hűtötték a cellát (“refrigerator”), máskor teljes sötétségben és mocsokban tartották ott a rabot órákig vagy napokig.

E módszerek miatt Izraelt sok nemzetközi kritika érte. Végül 1999 szeptemberében az izraeli Legfelsőbb Bíróság mérföldkőnek számító ítéletében kimondta, hogy a Shin Bet nem alkalmazhat fizikai kényszert a kihallgatásokon, mert az sérti az emberi méltóságot. Ugyanakkor a bíróság utalást tett a „szükséghelyzet” doktrínájára, ami azt jelentette, hogy ha egy kihallgató utólag igazolni tudja, hogy az erőszak alkalmazása például egy közvetlen terrortámadás elhárítása érdekében elkerülhetetlen volt, akkor mentesülhet a büntetőjogi felelősségre vonás alól. Tehát nem engedélyeztek előre semmilyen kínzást, de egyfajta kiskaput hagytak a „tickande bomb” (ketyegő bomba) szituációkra.

A 1999-es tilalom után Izrael azt állítja, hogy betartja a kínzás tilalmát. Ennek ellenére izraeli és nemzetközi jogvédő szervezetek (pl. B’Tselem, Human Rights Watch) jelentései szerint a Shin Bet bizonyos összevetőleg enyhébb, de mégis kegyetlen módszereket továbbra is alkalmaz. Egy 2009-es B’Tselem-jelentés 121 palesztin fogoly tanúvallomása alapján megállapította, hogy a Petach Tikva-i Shin Bet központban rendszeresen előfordult: a foglyokat merev fém székre bilincselve ültették mozdulatlanul órákon vagy napokon át, a zárkáik koszosak, bűzösek, nem engedték őket tisztálkodni vagy ruhát cserélni, az étel elégtelen, és sokan lefogytak. A kihallgatások során pedig fenyegetéseket alkalmaztak (gyakran a családtagjaik ellen irányuló erőszakkal riogatták őket), néha fizikai bántalmazással kísérve. Egyes esetekben szélsőséges hidegnek vagy hőségnek tették ki a foglyot és alvásmegvonást is alkalmaztak. Ezek a leírások kísértetiesen emlékeztetnek a CIA által használt módszerekre – nem véletlen, hogy a 2014-es szenátusi jelentésből kiderült: a CIA jogászai hivatkoztak is az izraeli Legfelsőbb Bíróság 1999-es döntésére, amikor saját kínzás-igazoló memoikat készítették, mondván Izrael is „védekezhetőnek” talált bizonyos technikákat szükséghelyzetben.

Összességében Izrael esete azt mutatja, hogy a demokratikus berendezkedésű országok is folyamodtak kínzáshoz hasonló praktikákhoz a terrorveszélyre hivatkozva, de erős belső viták övezték ezeket. Izrael végül törvényileg betiltotta a fizikai nyomás alkalmazását, de a gyakorlatban a jogvédők szerint továbbra is vannak visszaélések, csak éppen rejtettebb módon és más címkével. Ez hasonló a CIA helyzetéhez: amikor a túlkapások napvilágra kerülnek, a demokratikus intézmények kénytelenek elítélni és (elvben) megszüntetni azokat, ám a láthatatlan zónákban sokszor tovább élnek a kifogásolt módszerek.

Etikai megfontolások

A kínzás és a kényszervallatás alkalmazása súlyos etikai kérdéseket vet fel. Az emberi jogi szemlélet egyértelmű: mások szándékos, súlyos testi-lelki szenvedésnek kitevése önmagában erkölcstelen, mert sérti az emberi méltóságot és értéket. Nincs olyan nemes cél – még emberéletek mentése sem –, ami igazolhatná egy ártalmatlanná tett fogoly kínzását. Ahogy az Amnesty International már 1975-ben megfogalmazta, minden olyan kutatást vagy cselekedetet, ami a kínzásra irányul, eleve gyanakvással kell kezelni, mert a “módszerek végső felhasználása” szinte biztosan erkölcstelen. A kínzás dehumanizálja nemcsak az áldozatot, hanem az elkövetőt is, és aláássa azt az erkölcsi felsőbbséget, amire egy jogállam hivatkozni szeretne.

Természetesen létezik az az érvelés is, amit gyakran „ticking bomb dilemmaként” emlegetnek: miszerint ha egy terrorista tudomásában van egy küszöbönálló tömegmészárlás részlete, vajon nem etikusabb-e kínzással kicsikarni belőle az információt, semmint hagyni ártatlanok százait meghalni? Ezt az érvet hangoztatta a gyakorlatban például az izraeli Landau-bizottság is, utalva arra, hogy „ha egy időzített bomba készül felrobbanni egy emberekkel teli épületben, talán igazolható a fizikai nyomás alkalmazása” a merénylet megelőzése érdekében. Hasonló gondolatmenet vezethette az amerikai döntéshozókat is 9/11 után, amikor attól tartottak, hogy újabb, még pusztítóbb terrortámadások következhetnek, és úgy vélték, a kemény vallatás életeket menthet.

Azonban az utólagos vizsgálatok és a szakértők többségi véleménye szerint ez az érvelés téves és veszélyes. Egyrészt a valóságban igen ritkán adódik olyan tiszta „ketyegő bomba” helyzet, amikor biztosan tudni lehet, hogy a fogoly birtokában van azonnali katasztrófát megakadályozó információnak. Másrészt – ahogy fentebb kifejtettük – a kínzás alatt adott információ megbízhatatlan, így erkölcsileg semmiképp nem igazolható egy bizonytalan haszon reményében súlyos bűnt elkövetni. Ezen felül a kínzás gyakorlata az egész társadalom morális szövetét rongálja: normalizálja az erőszakot és aláássa a jogállami normákat. Ahogy Philip Zelikow, Condoleezza Rice tanácsadója figyelmeztetett 2006-ban: Amerika kínzáshoz való lealacsonyodása idővel úgy tekintendő majd, mint a II. világháborús japán internálótáborok – a félelem és pánik rossz tanácsadó, mely “nemzetünk kollektív lelkiismeretét és erkölcsi iránytűjét” is kikezdi. Nem véletlen, hogy az ENSZ Kínzás elleni Bizottsága is kategorikusan elutasított minden kivételt: 1994-ben a testület “teljességgel elfogadhatatlannak” minősítette azt az izraeli gyakorlatot, ami “mérsékelt fizikai nyomást” engedélyezett – utalva arra, hogy a kínzás tilalma abszolút, semmilyen körülmények között nem enyhíthető.

Etikailag továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy a kínzási programok sokszor legitimációs válságot okoznak maguknak az államoknak. Az USA tekintélye és soft powerje súlyosan sérült, amikor kiderült a CIA visszaéléseinek mértéke. Az amerikai értékek (demokrácia, emberi jogok) hitelességét ásta alá, hogy az ország – miközben másokat bírált – maga is ilyen eszközökhöz nyúlt. Ezt az erkölcsi ellentmondást sokan a mai napig az amerikai “sötét oldal örökségének” tartják. Összefoglalva az etikai mérlegelést: a kínzás alkalmazása rövid távon csábító lehet extrém fenyegetettség idején, de hosszú távon morális katasztrófa, amely megrontja a társadalom értékeit, és szinte mindig megbánáshoz, bocsánatkéréshez vagy épp szégyenhez vezet, amikor a nyilvánosság szembesül vele.

Jogi kérdések és felelősségre vonás

Nemzetközi jog: A kínzás tilalma az egyik legerősebb norma a nemzetközi jogban. Az 1949-es Genfi Egyezmények és azok kiegészítő jegyzőkönyvei egyértelműen megtiltják a hadifoglyok és civil foglyok kínzását fegyveres konfliktusokban. Az Egyezmények 3. cikkelye kimondja, hogy semmilyen körülmények között sem lehet kegyetlen, embertelen bánásmódnak kitenni a nem harcoló személyeket – a Bush-kormányzat próbálta megkerülni ezt azzal az érveléssel, hogy a terroristákat “jogon kívüli harcosoknak” tekinti, akikre nem vonatkozik a Genfi Egyezmény, de ez a nemzetközi közösség szerint megalapozatlan jogi trükk volt. 1984-ben elfogadták az ENSZ Kínzás Elleni Egyezményét (UNCAT), amelyet az USA is ratifikált (1994-ben). Ez az egyezmény abszolút jelleggel tilt minden kínzást, és deklarálja, hogy “semmilyen kivételes körülmény” – háború, terrorveszély, rendkívüli állapot – nem igazolhatja a kínzást vagy az embertelen bánásmódot. Az Egyezmény azt is előírja, hogy a részes államok kötelesek bűncselekménnyé nyilvánítani a kínzást és megbüntetni az elkövetőket.

Hazai jog: Az Egyesült Államokban a 90-es évekre törvénybe iktatták a kínzás tilalmát (1994-es Torture Act), és a Hadiszerű Bűncselekmények Törvénye (War Crimes Act, 1996) alapján a kínzás háborús bűntettnek számít. Ennek ellenére a Bush-kormány jogászai – mint John Yoo és Jay Bybee – titkos memókban olyan szűkre szabták a kínzás definícióját, hogy gyakorlatilag bármit megengedhetőnek nyilvánítottak, ami nem okoz halált vagy maradandó szervi károsodást. Ezek a hírhedt “kínzási memók” utólag hatálytalanítva lettek (az Obama-kormány 2009-ben nyilvánosságra hozta és elítélte őket), de 2001-2008 között kvázi védőernyőt adtak a CIA programjának. A szenátusi jelentés kimutatta, hogy a CIA még a saját Igazságügyi Minisztériumát is félrevezette – pontatlan vagy hiányos információkat adott a módszerek valódi intenzitásáról, ezzel akadályozva az érdemi jogi elemzést. Ez azt eredményezte, hogy a program lényegében jogszabályi kontroll nélkül folyt.

Számadás és felelősségre vonás: Komoly kérdés, hogy a visszaélések elkövetőit és felelőseit utólag sikerül-e megbüntetni, illetve a jogállami normákat helyreállítani. Az USA-ban mind a mai napig nem vontak felelősségre egyetlen magas rangú tisztviselőt sem a CIA kínzásai miatt. 2009-ben Barack Obama úgy döntött, előre nem indít vádeljárásokat a CIA vallatói ellen, mondván “a nemzet előre tekint, nem hátra”. Ennek eredményeként sem a program kidolgozói (politikusok és jogászok), sem a végrehajtói nem álltak bíróság elé. Emberi jogi szervezetek és az ENSZ illetékes jelentéstevői élesen bírálták ezt a döntést, hangsúlyozva, hogy a kínzás jus cogens tilalma (kógens norma) kötelező büntetőjogi lépéseket kíván. A Human Rights Watch 2015-ben jelentést adott ki, amely nevesítette a Bush-adminisztráció 12 tagját, akik ellen háborús bűncselekmény miatt vádat kellett volna emelni. Ahogy egy szakértő fogalmazott: “a Bush-kormányzat tisztviselői szándékosan próbálták megkerülni a hazai és nemzetközi jogi tilalmakat – tetteik háborús bűncselekménynek minősülnek, és büntetőeljárást érdemelnének”. Mindeddig azonban az USA belpolitikai okokból nem lépett ebbe az irányba.

Más országokban néha történt előrelépés: az Egyesült Királyság vizsgálóbizottságokat állított fel az iraki kínzások ügyében (Baha Mousa-ügyben több katona bíróság elé került, bár enyhe ítéletek születtek), Izraelben a Legfelsőbb Bíróság betiltotta a kínzást (de a szükséghelyzeti kiskapu megmaradt), az EU egyes államait (Lengyelország, Románia, Litvánia) pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta, amiért CIA titkos börtönöket engedtek a területükön működni – kártérítést kellett fizetniük foglyoknak.

Összességében jogi szempontból a kínzás tiltása világos és univerzális, de érvényre juttatása gyenge. Amikor erős nemzetbiztonsági érdekek ütköznek az elvont jogi normával, a gyakorlat sokszor azt mutatja, hogy a jogot félretolják; később pedig a politikai akarat hiányzik a felelősségre vonáshoz. Ez a büntetlenség veszélyes precedenst teremt. Ahogy egy volt amerikai ügyész megjegyezte: ha nem vonjuk felelősségre a kínzások elkövetőit, azzal azt az üzenetet küldjük, hogy bizonyos körülmények között a törvény felfüggeszthető – ez pedig aláássa a joguralmat és az igazságszolgáltatásba vetett hitet.

Jogi reformok: Pozitívum, hogy az Egyesült Államok végül tett lépéseket a jogi kiskapuk bezárására. 2015-ben, a szenátusi jelentés utóhatásaként, a Kongresszus elfogadott egy jogszabályt (McCain-Feinstein féle módosítás), amely előírja, hogy az összes kormányzati kihallgató szerv (beleértve a CIA-t is) csak a Hadsereg kikérdezési kézikönyvében engedélyezett módszereket használhatja, és semmilyen titkos “alternatív” technika nem engedélyezhető. Ezzel papíron megakadályozták, hogy a CIA hasonló programot folytathasson a jövőben jogi felhatalmazás nélkül. Az ENSZ és jogvédők azonban továbbra is sürgetik az USA-t, hogy ratifikálja az ENSZ Kínzás elleni egyezmény fakultatív jegyzőkönyvét (OPCAT), ami rendszeres nemzetközi ellenőrzést tenne lehetővé a fogva tartási helyeken.

Stratégiai hatások és következmények

Felmerül a kérdés: érdemes volt-e a CIA (vagy más ország) számára ezekhez a szélsőséges módszerekhez folyamodni? Stratégiai szempontból a kínzási program vegyes – de inkább negatív – eredményeket hozott:

• Hírszerzési eredményesség: A kínzás pártolói azt állítják, hogy létfontosságú információkat sikerült megszerezni terroristák terveiről, így életeket mentettek. A konkrét esetek vizsgálata azonban nem támasztja alá ezt. Az amerikai Szenátus 2014-es jelentése tételesen megállapította, hogy a “fokozott kihallgatási technikák” nem voltak hatékony eszközök érdemi, időérzékeny információk megszerzésére, és a CIA nem tudott felmutatni egyetlen olyan terrortámadást sem, amit egyedül ezeknek a módszereknek köszönhetően sikerült volna megakadályozni. Sok esetben a fontos értesüléseket már a kínzás előtt, hagyományos kihallgatással megszerezték (például Abu Zubajdah első kihallgatója, az FBI-os Ali Soufan szerint ő már a pszichés nyomásgyakorlás előtt megtudta a kulcsinformációkat, és a kínzás később semmi újat nem hozott). A CIA maga is félrevezető állításokat tett az EIT program sikerességéről – a jelentés szerint a vezetés “pontatlan információkat terjesztett a médiában” a módszerek hatékonyságáról. Stratégiai értelemben, ha egy módszer nem hoz megbízható eredményt, sőt időnként hamis nyomokra pazarolja az erőforrásokat, akkor az alkalmazása inkább gyengíti, semmint erősíti a hírszerzést.

• A terrorizmus narratívája és toborzás: A CIA kínzásai valójában “ajándékkal felérő propagandaeszközt” jelentettek az iszlamista terrorszervezetek számára. A Guantánamón és más helyeken készült képek – narancssárga ruhás, csuklyás foglyokkal – bejárták a világot, és a dzsihádista propagandában az amerikai képmutatás bizonyítékaként használták fel: Amerika prédikálja az emberi jogokat, de maga is kínzó. A Human Rights Watch megállapította, hogy ezek a visszaélések “lényegében toborzókártyát adtak az iszlamista fegyveres csoportok kezébe”, megkönnyítve az USA-ellenes harc igazolását és új tagok beszervezését. Stratégiai értelemben tehát a kínzási program visszaütött: ahelyett, hogy elrettentette volna a potenciális terroristákat, inkább motivációt és igazolást szolgáltatott számukra. Sőt, a világ más részein küzdő rezsimek is a CIA példájára hivatkozva “engedtek lejjebb a mércén” a terrorizmussal gyanúsítottakkal való bánásmódban. Az üzenet az volt: ha az USA megteheti, mi is megtehetjük.

• Nemzetközi megítélés és szövetségek: Az amerikai kínzási program kiderülése megterhelte az USA szövetségi kapcsolatait is. Több európai ország – Lengyelország, Románia, Litvánia – kényelmetlen helyzetbe került, mert titokban együttműködött a CIA-val (titkos börtönöket engedtek meg a területükön). Amikor ezek napvilágra kerültek, az adott országok kormányai belpolitikai bírálatok és nemzetközi jogi eljárások célpontjává váltak. Az EU Parlamenti vizsgálatot folytatott és elítélte ezeket a rendkívüli kiadatási (rendition) műveleteket. Mindez diplomáciai feszültségeket szült. Az USA presztízse a demokratikus világban csökkent, ami nehezítette a közös terrorellenes fellépést is (bizalmi válságot okozva az információmegosztásban, hiszen pl. az európai titkosszolgálatok attól tarthattak, hogy ha átadnak egy gyanúsítottat az USA-nak, azt esetleg megkínozzák – ami európai jogot is sért).

• A szervezeten belüli hatás: Stratégiai szempontból megfontolandó, hogy az ilyen programok a hírszerző ügynökségek integritását is befolyásolják. A CIA hosszú távú működése szempontjából a “sötét oldal” választása bizalomvesztéssel járt. A Kongresszus egyes tagjai és a közvélemény bizalma megingott az ügynökségben, miután kiderült, hogy éveken át félretájékoztatták a felügyeleti szerveket és megsemmisítettek bizonyítékokat (pl. a vízbefojtásos vallatások videófelvételeit 2005-ben a CIA illetékesei törölték, akadályozva a nyomozást). Ez oda vezetett, hogy a CIA-n belül is belső feszültségek keletkeztek – egyes tisztek támogatták a kemény vonalat, mások viszont ellenezték és illegálisnak tartották azt. A program már 2005 körül stratégiai teherré vált az USA számára, és végül 2009-ben le is állították.

• Alternatív módszerek hatékonysága: A CIA kínzásainak utóélete kapcsán felerősödött a vita az alternatív, humánus kihallgatási módszerek hatékonyságáról. Több volt FBI és katonai kihallgató hangoztatta, hogy a raportuskialakításon, megtévesztésen és pszichológiai játékokon alapuló módszerek (good cop/bad cop, színlelési technikák, kulturális ismeretek kihasználása) sokkal eredményesebbek és megbízhatóbb információkat hoznak, mint a kínzás. Példa erre, hogy a 2000-es években a Joint Interrogation and Debriefing Center Irakban az Al-Fajr hadművelet után több száz foglyot hallgatott ki sikeresen komolyabb erőszak nélkül, értékes hálózati információkat gyűjtve az al-Kaidáról. Stratégiailag tehát a szakma tanulsága az lett, hogy a „smart interrogation” – azaz a “okos vallatás” – többet ér, mint a “brutális vallatás”.

Összefoglalva: stratégiai szempontból a CIA kínzási programja több kárt okozott, mint hasznot. Nem bizonyult elengedhetetlennek a terrorizmus elleni harchoz (a nélkül is lehet eredményeket elérni, sőt jobbakat), viszont súlyos mellékhatásai voltak a háború “szívek és elmék megnyeréséért” vívott frontján. Az USA a program leállítása és beismerése mellett döntött, mert belátta, hogy a hosszú távú stratégiai céljait – a demokratikus értékrend terjesztését, szövetségesei támogatásának megtartását, az ellenség izolálását – nem szolgálja, sőt aláássa a kínzás gyakorlata.

Következtetés

A CIA kihallgatási módszereinek története jól példázza azt a morális és gyakorlati dilemmát, amellyel sok ország szembesült a modern történelem során: meddig mehet el egy állam a biztonság védelmében? A hidegháború pszichológiai manipulációtól a terrorizmus elleni háború fizikai kényszerítéséig a CIA eszköztára radikalizálódott, majd a nyilvánosság és a jogállami intézmények kontrollja alatt vissza kellett térjen a normákhoz. A hivatalosan elismert és a titokban használt módszerek közötti különbségek rávilágítanak arra, hogy a demokratikus elszámoltathatóság hiánya milyen könnyen vezethet súlyos visszaélésekhez még egy alkotmányos rendszerben is.

Nemzetközi összehasonlításban láttuk, hogy nem csak az USA nyúlt ilyen eszközökhöz: a volt Szovjetunió, Oroszország, Kína, az Egyesült Királyság vagy Izrael mind rendelkeznek saját “kínzás-történelemmel”. A módszerek – legyen szó stresszpozíciókról, érzékszervi megfosztásról vagy verésekről – gyakran kísértetiesen hasonlóak, függetlenül attól, hogy egy demokratikus vagy egy autoriter rezsim alkalmazza őket. Ez rámutat az emberi psziché univerzális töréspontjaira, és egyben arra, hogy a nemzetközi közösségnek miért kell egységesen fellépnie az ilyen gyakorlatok ellen.

Etikailag a kínzás nem védhető: az abszolút tiltás nem véletlenül vált egyetemes normává. Pszichológiailag a hatások pusztítóak, mind az áldozatok, mind a társadalom mentális egészségére. Jogilag a keretek adottak, de betartatásuk folyamatos küzdelem. Stratégiailag pedig a kínzás híres-hírhedt módon “öngól” lehet egy ország számára – az ellenség kezére játszik propagandájával, miközben a saját értékeit rombolja.

A CIA és mások példája intő tanulság: a cél nem szentesíti az eszközt. A hatékony hírszerzés és biztonság fenntarthatóan csak a törvényes és etikus módszerek talaján működhet. Minden rövid távú előny, amit a kínzástól remélnek, hosszú távon sokszoros hátrányként köszön vissza – legyen szó emberéletekről, nemzeti becsületről vagy nemzetközi megítélésről. A 21. század elejére – részben a CIA botrány hatására – megerősödött az a globális konszenzus, hogy a kínzásnak nincs helye a modern hírszerzésben és bűnüldözésben. A valódi biztonságot nem lehet az emberi jogok lábbal tiprására alapozni – ezt a leckét a történelem újra és újra megerősíti.

Források:

• CIA KUBARK kézikönyv (1963) kivonatok – National Security Archive

• U.S. Senate Select Committee on Intelligence – CIA Detention and Interrogation Program, 2014 (összefoglaló megállapítások)

• The Guardian: “How the CIA tortured its detainees” – részletek a szenátusi jelentésből (2014)

• Human Rights Watch jelentések (2022): “Legacy of the Dark Side” – a CIA program következményei

• Amnesty International jelentés (1997): “Torture in Russia: This man-made hell” – orosz kínzási módszerek

• B’Tselem jelentés (2009) – Shin Bet kihallgatási gyakorlat (idézi a rutin módszereket)

• Landau Bizottság (1987) és izraeli Legfelsőbb Bíróság (1999) – összefoglalók

• Ireland v. UK ügy, Emberi Jogok Európai Bírósága (1978) – “öt technika” jogi megítélése

• Cecil Rosner: “Isolation” – Kanadai történelmi áttekintés (2016) a CIA érzékszervi deprivációs kutatásairól

• Interjúk és beszámolók (Safeguard Defenders, 2019) Simon Cheng kínzása – Kína (tigrisszék).

Ha tetszett a cikk, támogasd a blogomat és vedd meg a könyvem.